Láncfűrész zúgása, majd erőteljes fejszecsapások ritmikus ismétlődése. A Gyárfás Jenő Képtárból. Hol többnyire a csend az úr, a Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Nagy Imre festményeit nézők igen ritka esetben hallatnak ilyesféle hangokat.
Oly ritkán, hogy emberemlékezet óta nem. Tegnap délután mégis. És emberek áramlanak befelé, és nézik, mint verik szét a képtárat. Pedig nem. Csak egy gyimesi ács farag. Gömbfából gerendát. Így készültek a falakon körös-körül rajzokról, fényképekről visszaköszönő házak. Templomok. Kapuk. Ajtók, ablakok, bútorok. Egykor. Erről — a népi építészetről — szól Zakariás Attila gyűjtése-kiállítása. Ami úgy kezdődött, hogy valamikoron, népzenészként járva-kelve egyszer csak megcsapta a népi építészet szele. Nem nagy kilengés, Goethe mondotta volt, az építészet megfagyott zene. Következésképp a népi építészet megfagyott népzene. Meg aztán Kós Károly is azt tanácsolta neki — ezt már építészhallgató korában — előbb ismerje meg népének építészetét, aztán kezdjen rajzolni. Úgy tett. Gyűjteni kezdett a múlt század nyolcvanas éveiben nagy hévvel. Aztán a kilencvenes években kicsit alábbhagyva, de azért folytatva. Mert ekkorra már a gyűjtés kiegészülhetett a Gyimesben létrehozott népi építészeti védelmi övezet létrehozásával, a táborok szervezésével, az újabb nemzedékek megfertőzésével. A gyűjtés gyümölcse pedig könyv lészen — ígéri Zaki. A székely ház. Huszka József munkájának folytatása, kiegészítése, kiteljesítése, ha úgy tetszik. Úgy legyen.
