Nemesebb, felemelőbb érzést elképzelni sem lehet, mint amely akkor árasztja el, tölti fel lelkünket, szívünket, amikor szétszórattatásunkból, a messzi idegenből újból a szülőföldünkre léphetünk, s megbizsergeti bensőnket az igazi otthon varázslatos hangulata és balzsama.
A Háromszékiek, akár a bibliai idők zsidósága, nagyon szétszórattak a nagyvilágban az idők hullámverésében. Távol, nagyon távol és egyre távolabbra kerültek szülőföldjüktől sokan, úgy is, mint hajótöröttek, úgy is, mint menekültek, úgy is, mint kalandvágyó kalandozók. Kit a mostoha körülmények, kit a megélhetés kényszere, kit a tanulási vágy, kit az elűzetés és kiűzetés vetett idegen partokra. Talán már nincs is a világnak olyan helye, zuga, ahová még nem jutott el földink...
Nagy a világ, mindannyian elférünk (még) benne, de otthonunk, szülőföldünk egy van, egyetlenegy. Nagy írónk, Tamási Áron szerint ,,Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, ez igaz is, a világon bárhol be tudunk rendezkedni, otthont is tudunk teremteni, de az az otthon, az a viszonylagos, idegenben megteremtett vagy kiharcolt jólét sosem lesz az igazi! Mindig valami keserű ízt fogunk érezni az ajkunkon, és valami leírhatatlan fájdalmat a szívünkben, ha nem ott teremtjük meg a magunk otthonát, ha nem ott építünk házat és hazát, ahová az eleve elrendeltetésünk, a születésünk ültetett. Fenyőinket is hiába ültetnénk Grönlandra, az Egyenlítő vidékére vagy a Déli-sarkra, ideiglenesen talán meg is élnének, fejlődésnek is indulnának, de előbb-utóbb elcsenevészesednének, és sosem fejlődnének sudár háromszéki fenyőkké…
A nagy kitántorgások, kivándorlások és kitelepedések idején (mely folyamat, sajnos, a mai napig tart!) sokszor úgy ötlött fel bennünk a Tamási-gondolat, hogy mi, székelyek azért vagyunk a világon, hogy lassan kiűzessünk belőle… Nagyon megfogyatkoztunk, de nem haltunk ki! Megtépáztak, megtörtek a történelem vad viharai, de gyökerestül még nem szakított ki bennünket egyetlen vihar sem.
Példa rá, hogy itt vagyunk, itthon vagyunk ismét, hogy sok tízezren összegyűlhettünk áldott szülőföldünk fenyvesekkel övezett lágy ölében, ahol, akárcsak Elek apó meséiben, három nap és három éjjel vigadhattunk, őszintén örülhettünk egymásnak, ahol felcsendülhetett újból a régi dal, a régi ének, ahol jelezhettünk újból egymásnak lármafával, tűzzel, tűztánccal, de ezúttal nem a tatárok, törökök betöréséről adtunk ily módon hírt, hanem arról, hogy íme, itt vagyunk, másképp nem tehetünk, csordultig tele a lelkünk, ünnepeljünk!!
És daloltunk, és nótáztunk, és táncoltunk, és Szózatot mondtunk, Himnuszt énekeltünk Háromszék falvaiban, városaiban, lankáin és Pincetetőin pergethettük dobjainkat, lobogtathattuk zászlainkat a Perkőn államalapító nagy királyunk, Szent Istvánunk emlékére, a magunk, a népünk, a létünk ünneplésére…
Mert boldog a szív, ha ismét a szülőföldön énekelhet, dalolhat sorstársaival, az itthon maradottak a hazatértekkel, a hazatértek az itthon maradottakkal.
Mert igazán csak itt, itthon telítődhet fel újra a szív olyan elfogyaszthatatlan értékekkel s tarisznyánk a hamuban sült pogácsával, amely erőt ad a további vándorlásaink és küzdelmeink során, legyünk bárhol is a világon mi, háromszéki székelyek…
