Nagy település a XVI. században sem lehetett, az 1567-es összeírás alkalmával még csak huszonegy kapuja volt. Azt azonban feljegyezték, hogy miként más helyeken, itt is két alkalommal tartották meg Háromszék vándorközgyűlését: 1712-ben a székely közösséget sújtó terhek viseléséről esett szó, 1744-ben pedig torjai Apor Péter főkirálybíró jelenlétében itt hirdették ki nemességét a Háromszéken ma is élő Baka családnak. 1333 óta 674 esztendő pergett le a történelem rokkáján. Kézdimárkosfalvának az utolsó népszámlálás alkalmával (2002) 653 lakosa volt, zömében reformátusok. Hírnevét messzire röpítette a nagyvilágban jeles szülötte, a festő Barabás Miklós. Szülőházának helyét kopjával jelölte meg az utókor. Szellemi-lelki, társadalmi-emberi értékei mellett legnagyobb kincse az Isten adta televény, a megfelelő talaj, amely — ha ad az Úr kellő csapadékot is az égből — mindig eltartotta lakóinak zömét. Kincs itt a gabona és a krumpli, a márkosfalvi pityóka. A mezőföld mind a két terméke ott volt az Óriáspincén álló szekértáborban közszemlén. Kell-e, van-e nemesebb és régebbi hagyomány a mi számunkra, mint ez a két, életet adó termék, Mezőföld kincse?

Lobogó a mátisfalvi templomban

Mátisfalva, a különálló kisközösség, melynek régi temploma van, arra is büszke, hogy bejáratához állíttatta fel Szentkatolna község polgármestere, Tusa Levente a község bejáratát jelző második monumentális székely kaput, s az a szép magyar lobogó, melyet a falucska községi képviselője, Kovács Károly hozott magyarországi testvértelepülésükről, Rábcakapiról, a nagy település legrégibb istenházában, a mátisfalvi kis kálvinista templomban látható, melynek harangját 1780-ban öntötték. ,,Bizonyítéka ez a lobogó annak a barátságnak, mely a két település között szövődött az elmúlt években" — jegyezte meg a képviselő. Mátisfalva lélekszáma is lassan apad, elemi iskoláját már régebb bezárták. Sóhajtozzák is a helybeliek, és azt kérdezik: jöhet-e még olyan fordulat a falu életében, hogy újra kitáruljon a régi iskola ajtaja? Remény, az van — mondták —, ha egyéb nem, akkor a helyi magyar anyanyelvű romák gyermekei. Mátisfalva együtt ünnepelt Márkosfalvával, együtt ülték meg a falunapot, s együtt az elemi iskola névadó ünnepélyét.

Ki szedi le a fölét?

A falucska keleti szélénél ókirálysági teherkocsi álldogált, román ajkú sofőrje éppen tolmács után nézett, s mint kiderült, krumplit vásárolna nagy tételben. Zsebe púposodott a papírpénzkötegtől. Az ilyen vendéget vegyes érzelmekkel fogadják a helybeliek. A krumpli ugyanis egyre inkább a veszteséges termelési ág iskolapéldája kezd lenni Háromszék-szerte, mert nyereségét az zsebeli be, a fölét az a felvásárló szedi le, aki majd jócska feláron eladja valahol a fővárosban vagy a Regát mélyének piacain.

— Kicsit korán jött — mondták —, még csak a korai pityókát szedte ki, aki vetett. Sajnos, az idei termést még nem teljesen látjuk. Ha az ember feltép néhány bokrot, az még ad alapot arra, hogy felbecsüljük az eljövendő terméshozamot, de a pityókagumó nagyságát nem. Érthető hát, ennek ismeretében keserű szájízzel ígérget a termelő. No meg a többnyire roma nemzetiségű felvásárló csak 0,5—0,6 lejt ígér a krumpli kilójáért, amikor az a városi piacokon eléri az 1,5 lejt! Más a nagytermelő mérnököknek — mondták, van tucatnyi ilyen cég is itt, a Mezőföld szélén —, más alapokon nyugszanak számításaik. Mi olyan csapdába eshetünk hamarosan, hogy elkótyavetyéljük kevéske feleslegünket, s később, mert mehet és megy még fel a krumpli ára, nem lesz, amit eladnunk, viszont az is kellemetlen és csődöt jelent, ha tavasszal, mert sokszor megtörténik, trágyára kerül a pincében-veremben elrothadt pityóka.

Kovács Károly, miközben fedett gépszínét építteti, részletekkel is szolgál, hisz maga is termelő, de miként elmondta, csak olyan ,,helyben taposó", mert hamarosan nem látni a munka értelmét, csak annyit kap a krumpliért a termelő, amennyit abba belefektet. Érdekes, hogy a krumplitermelőt nem támogatja az állam. Márkosfalvának van még jó néhány jeles termelője: Deme Dénes, Petri István, Kós Károly. ,,A gabonára nem lehet panaszunk — folytatta. Árpából én elértem 2800 kg-os átlaghozamot, feletetem az állataimmal. Ez is zsákutca, mert sem a malacot, sem más állatot nem lehet megfelelő áron értékesíteni. Ott van a helyzet, hogy megnőtt erősen a romániai bürokrácia. Ha adnak is valamire támogatást, rengeteg papírt követelnek, van, hogy emiatt egy-egy termelő meg sem kezdi a keringőt!" Érthetetlen ez a mai komputeres világban, amikor mindent nyilvántartanak. De van más baja is éppen elég a hétköznapoknak.

Búsul és sír a kollektívnyugdíjas

Beköltözött, és ki sem költözik falvainkból az öregeket, a téesznyugdíjasokat sújtó nyomorúság. Ha valaki nem nevelt olyan gyermeket, aki öregkorára segíteni tudja, annak az Isten jót adott.

— Hogy tudjak én megélni a havi 120 lejes nyugdíjamból? — kérdi a 72 éves Kiss Vilma, aki sírva panaszolja: ,,mindennek emelkedik az ára, az olyan szolgáltatásoknak is, mint a villanyáram, amit nem lehet nélkülözni, csak spórolni, s hát az élelmiszeré? A Székely Hírmondó — mert olvasom — százszázalékos, később ötvenszázalékos nyugdíjemelésről írt, s most a tévében hallom: csak harmincnyolc százalékot emelnek! Kinek hihet itt az ember? Kegyetlenség, ahogyan mivelünk elbánik ez az állam. Harminc évnél többet dolgoztam itt helyben, a kollektívben mint élmunkás, úgy is volt, hogy ötszáz normám is volt, ezt érdemlem? Özvegyasszony vagyok, három gyermeket neveltem fel. Ennek a tetejébe még az anyám földrészét, négy hektár nyolcvan árat a Padföldön, az Eprésen és az Erdei útnál nem kaptam vissza, más bitangolja! Ez az élet! Ez így húzódik Kicsid Béla és Kós Károly polgármesterek idejéből... Írja le: nem csak én vagyok ebben a helyzetben a faluban."

Utólag hallotta e sorok írója Németh Csaba RMDSZ-szenátortól, hogy dolgoznak Bukarestben egy olyan törvényen, amely mindenképpen újat, jobb helyzetet teremt majd a nyugdíjak megállapításában. Reméljünk...

Egy másik idős asszonynak a tej helyzetével kapcsolatosan voltak rossz sejtelmei, s mint mondta, még csak később derül ki, hogy lesz-e még valamilyen ,,keményebb" további elvárása az uniónak. Attól is tartanak, hogy ,,eddig a Covalact főnökével, Bălan úrral még lehetett szót érteni, de most, ha eladta többségi részvényét, ki tudja, ki lesz a parancsoló?" Rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nélkül! — tartja az öreg szólásmondás. Mert: nem veszik be már az 1027 alatti fajsúlyú, 3,2 százalékos zsírtartalmú tejet — újságolták —, vagy ha savas, ha vízzel elegyített, ha piszkos módon fejték. Mindenkinek igazodnia kell az elvárásokhoz. S ha ezt megteszi, egyelőre nem lesz gond. Van olyan termelő, aki 4,4 százalékos zsírtartalmú tejének literéért 8900 lejt kapott!

Bronzot kell gyűjtenie az egész falunak

Van egy olyan jellegű kincse is ennek a falunak, amit nem a föld terem meg, amit nem a minisztérium, avagy a kormány határoz meg, nem más ez, mint a népi lélek tisztasága, a szorgalom, a türelmesség, az emberszeretet, melyet kálvinista egyháza ápol évszázadok óta. És szomszédságában az új köntösbe öltöztetett elemi iskolája, ahol két népes, összevont osztályban és ugyancsak népes óvodában készítik fel a jövőre a falu aranytartalékát. T. Tamás Ottó helybeli református lelkész számos akció és rendezvény kezdeményezője. Mint lapunk is írt róla, az iskola felvette a nemzet festőjének, Márkosfalvi Barabás Miklósnak a nevét. A névtábla is ott már az 1868-ban emelt épület homlokán.

Nem célunk visszapillantani erre az ünnepségre, két dolgot azonban el kell mondanunk. Vetró András kézdivásárhelyi képzőművész féldomborművű plakettet is készített az ünnepségre a névadóról. Ehhez viszont bronz kellene. E halaszthatatlan feladat vár a helyi értelmiségre, a község szponzoraira, a Márkosfalvához lélekben közel állókra. Szent és nemes feladat! Jártunkban-keltünkben nem volt senki, aki el ne mondta volna, hogy a falunap ,,szuper eseménye" Tamás Gábor énekes volt, akit a tévéből a tanulók is ismernek. ,,Jó volt, hogy meghívta Tamás tiszteletes úr — mondták —, mert Svédország nagyon messze van Márkosfalvától, s nem biztos, hogy még egyszer vendégeként fogadhatja őt ez a falu." A szabadtéri koncerten kétszáz ember vett részt. A népes egyházközség gondjairól, eredményeiről a tiszteletes elmondta:

— Rendeznünk kellene kultúrotthonunk tulajdonjogi helyzetét, ami eléggé bonyolult. A bejegyzés szerint ugyanis a román állam egy olyan épületet vett el, amely akkor nem is létezett! Nem is olyan sima ügy. Az egyház anyagi erejét mindig pótolnunk kell, hogy tovább léphessünk. Most a templomunk korszerűsítésén lenne a sor, jól szigetelő ablakokat akarunk felszerelni, sajnos, az ezt megcélzó pályázatunkat visszautasították. Földterületünket Győri Miklós mérnök úr cége műveli, tőle várjuk a bért, de sajnos ez is, sokrétű okok miatt, évről évre mind alacsonyabb. Vannak eredményeink is: gyülekezeti termet teremtettünk, van egyházi könyvtárunk, lakhatóvá tettük a parókia épületét. El kell mondanom, hogy nagyon jó kapcsolatunk van a mindig segítőkész polgármesterrel, a tanáccsal, híveink segítenek, ha közmunkáról van szó, serény és igen alkalmas nőszövetségünk, melyben minden felekezetű asszony jól megfér békességben úgyszintén, névtelenül teszik azt, amit máshol nagydobra vernek. Ifjaink részt vettek a csernátoni egyházmegyei táborban, gyerekeinket pedig el akarjuk vinni egy szászrégeni egyházi táborba. Eljövendő tervünk, a két világháború helybeli hőseinek egy emléktáblát állítani, lennének olyan jelesei is ennek a falunak, akik — idővel, mert szegény az eklézsia és a falu — emléktáblát érdemelnének, no meg egy falumonográfia is kellene, melyhez éppen gondnokunknak, Berszán Istvánnak van gazdag kézirata.

*

Ennyi az a kincs, amire egy riportút alkalmával rá tudtunk pillantani. Ünnep után már mindenkit a hétköznapok foglalkoztatnak: nem a legjobb a pityókatermés, a konyhakert hozadéka, lesz-e elég paradicsom befőzéshez, miként szolgál majd a káposztatermés, gyenge idén a zöldség is.