Kész volt a pár cipő, de olyan finoman meg volt az varrva, hogy szeme-szája elállt a csudálkozástól. Hiszen ha finom munka volt a cipő, akadt is gazdája, aki a rendesnél többet fizetett érte. Az árából mindjárt vett egy pár cipőre való bőrt (még maradt is egy-két forintja), azután ezt is kiszabta este, lefeküdt, elaludt, s hát reggel megint kész volt a cipő. De milyen cipő! Az első szolgája sem lehetett volna ennek. Annyi pénzt kapott érte, hogy négy pár cipőre való bőrt vehetett az árán. Bezzeg hogy ezt is kiszabta, de varrni nem ő varrta meg, hanem másvalaki, a jóisten tudja, ki. Ez aztán így ment napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra: a szegény csizmadia úgy meggazdagodott, hogy majd felvetette a pénz.

— Hallod-e, anyjuk — mondta egyszer a csizmadia a feleségének —, mégiscsak meg kellene lesnünk, hogy kik azok a jótétlelkek, akik minket így talpra állítottak.

— Bizony, lessük meg, én is azt mondom.

Aznap este nem feküdtek le, hanem a kiszabott bőrt szépen letették az asztalra, ők meg a szoba sarkában egy függöny mögé húzódtak, s úgy várták, hadd lám, ki jön be a szobába. Hát egyszer csak tip-tap, betipegett-tapogott két öklömnyi emberke, akiken még csak egy szál ingecske sem volt, szépen felkuporodtak az asztalra, s egykettőre munkának láttak. Még jól el sem táthatta száját a csizmadia meg a felesége, kész volt a cipő, aztán huss! — valahol a kulcs lyukán kihussantak.

— Na, ez igazi csudadolog — csapta össze kezét a csizmadia.

— Ó, az áldott jó lelkek — áradozott a csizmadiáné. — Gazdagokká tettek minket, pedig egy szál ingecskéjük sincs.

— Tudod mit, asszony — mondotta a csizmadia —, én csinálok nekik kis cipőcskéket, te meg varrj nekik nadrágocskát, kabátocskát, ingecskét, a fejükbe sapkácskát, mert bizony megveszi különben őket az isten hidege.

Nosza, mindjárt munkának láttak, s másnap este kitették az asztalra a kész ruhácskákat, s úgy várták a kis törpécskéket. Hát jöttek is azok, tip-tap, de halljátok csak, mi történt, mikor meglátták a szép ruhácskákat! Nagy örömükben táncra kerekedtek, aztán felöltöztek, illegették-billegették magukat, s megint csak táncoltak, hejehujáztak, icipici ujjacskáikkal pattogtattak:

Haj, haj, haja-haj,

Nincsen immár semmi baj!

Nem leszünk már suszterek,

Vagyunk úriemberek!

Így táncoltak, hejehujáztak sokáig, aztán huss! A kulcs lyukán kiröppentek, s többet soha vissza nem jöttek. Hiszen már nem is volt szükség rájuk, olyan gazdag ember lett a szegény csizmadiából. Ő is mind azt hajtogatja:

Haj, haj, haja-haj,

Nincsen immár semmi baj!

Nem leszek már többé suszter,

Vagyok finom úriember!

Úgy bizony, az bizony,

Feleségem tésasszony.

Ha a csizmadiából finom úriember nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.