Nem csoda hát, ha a görcsös, mindent elsöprő hatalomvágytól vezérelve az államfőnek sikerült ismét egy táborba összekovácsolnia az ellenzéket. A bizalmatlansági indítvány elfogadása, a Boc-kormány bukása mintha teljesen váratlanul érte volna Băsescut és csapatát, azóta mintha csak kicsinyes bosszúvágy vezérelné tetteiket, hibát hibára halmoznak, fenyegetőznek, zsarolnak, kétségbeesetten vádaskodnak. Az államfő láthatólag az egykamarás törvényhozó testületről szóló népszavazásra alapozta volna kampányát, a parlament megítélése ugyanis nem a legjobb a lakosság körében. Mindent egy kártyára játszva gyakorlatilag totális háborút hirdetett meg a pártok és a honatyák ellen, a menesztéséről szóló népszavazás precedensére támaszkodva, amikor szintén az „egy mindenki ellen" szerepében tetszelegve nyerte el a választók bizalmát. A korábban már kipróbált és hatékonynak bizonyult módszer azonban egyáltalán nem biztos, hogy beválik. Egyrészt azért, mert a gazdasági válság miatt vélhetően a kormányzókat és a hatalmon levőket — így többek között az államfőt is — büntetik a választók, másrészt pedig azért, mert ezúttal az ellenzék bravúrosan, az államfő saját fegyverével vágott vissza, amikor a nagy népszerűségnek örvendő, kiváló szakember hírében álló és pártoktól független Klaus Johannist, Nagyszeben szász polgármesterét javasolták kormányfőnek. Băsescu zavarát mi sem jelzi jobban, mint hogy első indulatában a parlament feloszlatásával fenyegetőzött, holott, mint később maga is beismerte, erre az alkotmány értelmében nincs lehetősége.

Kevéssé valószínű hát, hogy valamiféle előre kiszámított stratégia alapján cselekszik az államfő, nyilatkozatai, döntései sokkal inkább kapkodásból, félelemből erednek. Az elnökválasztási küzdelemben való alulmaradás, a hatalom elvesztésének rémképe láthatólag egyre jobban fenyegeti a hivatalban levő államfőt, aki a kiutat valamiféle homályos tartalmú, a parlament egy részéből, a pártok majd mindenikéből, a korrupt, kiváltságaikhoz ragaszkodó politikusokból álló „rendszer" elleni küzdelemben véli megtalálni. Éppen ezért vélhetően jottányit sem fog engedni a parlamenttel vívott öncélú és esztelen harcában, még akkor sem, ha ezzel a rendszerváltás után eltelt időszak legsúlyosabb politikai válságát idézi elő, és ezzel újraválasztásának esélyeit csökkenti. Merthogy az a bizonyos „rendszer" olyan-amilyen, de mégiscsak közelebb áll a demokráciához, mint a diktatúrához.