Nem kezdünk ünnepelgetni időnap előtt, hiszen az 1989-es műanyag forradalom évfordulójára mosott alsóneműnk még sokszor megszárad a nagy privát(izált) ünnepi ricsajokig.
Akkor is, ma is csak az a bizonyos felső — erkölcsi legalsó — tízezer látta az alagút végét. Ugyanvalóst belefutottunk a nagy alagútba, és most is csak kapkodunk, amikor e sűrű sötétségben halántékon vág valami. Most épp az a hír (a következő alagút felől), hogy húsz év múlva — ajándéknak szánták? — mind a nők, mind a férfiak 65 éves korukban mehetnek nyugdíjba.
Már ha lesz, aki ilyen egészségügyi ellátás mellett, és ha egyáltalán lesz munkahely, ahonnan elmennének a boldog, megérdemelten megfizetett nyugalomba.
Azt már saját ráncos életvitelünkön látjuk, hogy átlagéletkorunk jóval ,,az uniós átlag" alatt gyűrődik. Most csak belenézek a következő húsz esztendő sötétjébe, mi pislákol a végén, amibe tiszta inggel belerohanunk, vánszorgunk.
Hatvanöt éves nagymamákat látok a gépsorok mellett, s nem is kell ,,bizonyos népcsoport" nőire gondolnom, melynek tagjai már 13, 14 éves korban szülnek, 65 éves korukra már dédiként szorgoskodnak egy-egy autógyárban...
Tudja ég, olyan nehezen osztom, toldom ezt az életkort, amelyik elénk pottyant most a politikai felhőjárásból. Most arra is gondolnom kell, ki vigyáz az unokákra, ha mindenki elszántan dolgozik a családban, a sötétben, míg annak a vége megvilágosodik.
Hányszor kell például átképeznie magát egy embernek, asszonynak, és hány mesterségben, míg befut a nyugdíjba, az ingoványba?
Aztán úgy tudtuk eleddig mi nagy bután, hogy a nyugdíjasok eléldegélnek még egy-két évtizedet, élvezvén a napfényes öregséget... Na, most ezt a 65 évre kinyúló, elszánt építő életet hogyan is toldjam még 15-tel, tán 20-szal, hogy összeálljon egésszé az, ami vagyunk?
A főmérnök a gyárban együtt tízóraizik a nagymamával. A dédunokára gondolnak, aki angol, német nyelvet magol, ,,hogy legyen valami belőle".
Nincs más baj, azt mondom, csak ne lenne ilyen csípős az a sok por, amit az éppen eltelő húsz évben a szemünkbe hintett a legújabb arisztokrácia.
Hősi vagy hétköznapi halottaink voltak bőven, szónokaink még többen. Most éppen szobrot állítanak az egyik lövetőnek, áldozatai kinn a temetői díszsorokban. És most belenézek (kinézek belőle) az alagútba, hát ott ülnek a dédnagymamák, épp az öregek világnapján fagylaltoznak a dédunokákkal, aztán vissza a gyárba, ilyesmi.
Valami csípi a szemem, s attól félek, ebben a sejtelmes alagútban nehogy valami szemberohanjon velünk nagyobb sebességgel.
Amúgy jó lenne az a 65 év után kezdődő boldog nyugállomány.
