Hát persze előkerültünk, kimentünk egypáran, hárman-négyen, azok nagy gyorsan egy ilyen felhívásszerűséget elmondtak, hogy csatlakozzunk a magyarországi forradalomhoz mint diákok. Ők kolozsvári egyetemisták voltak, hát persze magunk között ezt elbeszélgettük, de mondom, az akkori éretlenségünkkel bizony nem tudtunk reagálni rá. Két kerékpáros volt, nem is tudom már, hogy kik voltak a kollégáim, akikkel együtt voltunk abban a szünetben. Elbeszélgettük egymás közt a dolgot. S nem történt semmi. Azokban a napokban a hét végén hazajöttem, Gyuri nagybátyámnak volt egy rádiókészüléke, ott aztán órákon keresztül, az öregúr is jó értelmiségi lévén, állandóan bújta a rádiót, tőle értesültem sok mindenről. (Bartha István, Nagyajta)

Hogy kik lehettek a kolozsvári kerékpáros egyetemisták, nem tudni, nem került be 1956 erdélyi krónikájába a nevük. S ha akkor a megszólított mikós diákok nem tudták, miként reagálhatnának a felkérésre, felhívásra? Voltak mások, akik hívás nélkül is útra keltek. Akik elindultak Magyarország felé. Ott a helyünk — gondolhatták. Ott a helyünk, ahol tehetünk valamit. Hogy ott halálmező is lehet? Erre akkor, ezekben a forró pillanatokban nem gondolt senki. Vagy ha igen, azoknak, akik érezték, megérezték, mi az rabnak lenni, rabsorsban élni, még vonzó is lehetett meghalni a szabadságért! „Ott essem el én a harc mezején, ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből", és: „Világszabadság! Ezt elharsogják kelettől nyugatig, s a zsarnokság velük megütközik!" Visszhangozhattak, zenghettek Petőfi vérlázító sorai a lelkekben. Amúgy is olyan pillanatok voltak ezek, amikor az emberek kezdenek nem félni. Így történt ez sokfelé szerte Erdélyben.

Baróton is megcsapta a forradalom szele az egész ifjúságot. Moyses Mártonék elindultak megsegíteni az ’56-os forradalmat. (Kisgyörgy László, Nagyajta)

Kettőnek — Józsa Csabi és Benjamin — sikerült, Kovács Jancsinak, az itteni református pap fiának s Mártonnak nem sikerült. Kétfelé indultak el a határon Érmihályfalva körül, s szétváltak, hogy kevésbé legyenek feltűnők, s jobban át tudjanak jutni, a másik kettőnek sikerült kimennie. Ott a határon túljutottak, aztán később — már a forradalom leverése után — a magyar rendőrség elfogta, és visszatette őket a határon Romániába. Itt bizony kemény börtönéveket kaptak emiatt. (Bartha István, Nagyajta)

De ők ezt akkor, azokban a pillanatokban nem láthatták előre.

Édesanyámnak volt még egy fiútestvére Érden, középiskolai tanár, s akkor Mártonnak már azelőtt az eszében megtért, hogy jó volna átmenni Magyarországra, s a nagybátyánk tudná protezsálni, hogy elvégezze az iskolát. Ugye, ’56-ban már ott volt Baróton, gimnazista volt, és már addig mi nagyon éreztük a szegénységet, az árvaságot, nagyon éreztük. Akkor elhatározták, hogy átmennek Magyarországra, a kicsi buta fejükkel azt hitték, hogy ők négyen kisegítik a forradalmat. S hogy ők nem tudtak átmenni, ők akkor visszajöttek. Mi akkor tudtuk meg az egészet, amikor hazajött. Nem volt pénzük, a társa a nagyajtai református papnak volt a fia, a lánytestvére az egyetemen volt Kolozsváron. S az adott annyi pénzt, hogy a testvérének elég lett volna. Kétfelé osztották a pénzt, addig vettek jegyet, ameddig futotta, aztán a vonat tetején utaztak hazafelé. Úgy meg volt fagyva, ahogy hazajött, de koszos, de mocskos, erősen kormos volt. Úgy evett, mint a farkas. Még nagyanyám viccelt, nézd meg, Évi, Márton azt hitte, hogy a kenyérrel megyen a kredenc utána. Aztán akkor másnap a nővérem visszavitte Barótra, de azt mondták a tanárok, az igazgató, nem szabad ott maradjon, ki kell rúgják, mert nincs mit csináljanak vele. A másik társát is, Józsa Attilát, aki bibarcfalvi születésű volt, a tanító bácsinak volt a fiacskája, kirúgták. Közben az egyik tanárnő megsajnálta, volt ismeretsége Marosvásárhelyen a Bolyaiban, s elintézte, hogy oda felvették. S akkor ott végezte a középiskolát. Mi nem kellett fizessünk, ösztöndíjat kapott. Magát rendezte. (Moyses Éva, Nagyajta)

És nem sikerült a szovátaiaknak sem.

Több társammal voltunk Marosvásárhelyen egy munkásszállóban, amikor a rádió hangján keresztül értesültünk arról, hogy mi történik, akkor mi nyolcan elhatároztuk, hogy átmegyünk Magyarországra, csatlakozunk a felkelőkhöz, és harcolunk az oroszok ellen a forradalom oldalán. Már 23—24-én elkezdtük a szervezkedést. Az öt nap alatt fegyverek után kutattunk, találtunk is egy pisztolyt, és készültünk, hogy jöjjünk átal. Voltak közöttünk, akik ellenezték, hogy átjöjjünk, hanem ott, Vásárhelyen vagy annak a környékén próbáljunk mi is másokkal együtt kirobbantani egy forradalmat. Ezzel voltunk, s akkor ez a szekuritáté tudtára jutott. Meggondolatlanságból, anélkül, hogy ő tudja, hogy mit beszél, elbeszélte egyik társunk, szüreti bál volt éppen akkor Szovátán, s ő ott, akkor biztos, egy kicsit ivott, és ő mondta, hogy mit fogunk csinálni, hova megyünk. Ki hallotta, ki nem, őt már másnap le is tartóztatták. S ő bevallotta a többieket. Kik s hogy vagyunk. (Kelemen Imre, Szováta)

Egyetemisták itt is

Ekkor alakultak az egyetemeken a diákszövetségek, s az alakuló gyűlések lehetőséget adtak az ifjúságnak a véleménynyilvánításra.

A tanügyminisztériumtól jött az utasítás hozzánk is, a Művészeti Főiskolára, tehát felülről, hogy hozzunk létre valamit, amit úgy hívnak, hogy Diákszövetség. Én ebbe tulajdonképpen belesuppantam. A festészeti szak utolsó évesét, Balázs Imre barátomat, szerencsétlent, magam úgy kevertem bele ebbe az egész eseménysorba, hogy ő volt már IMSZ-titkár, mint ötödévest leváltották, és a negyedévesek közül választottak helyére mást. Én tanácsért mentem hozzá. Hogy hogyan kell ezt csinálni. Az akkor megalakult Diákszövetségnek én voltam a reklám- vagy propagandafelelőse, valami ilyen. S ez történt október 23-án. Már estefelé, már hét órakor sötét volt, én arra emlékszem, sötétben mentem, sötétben jöttem el. Eljöttem úgy 12 után. S akkor másnap reggel a kalapács megállt a kezemben, amikor a Kossuth rádió bemondta, hogy mi történik Magyarországon. De nem úgy mondták, hogy forradalom, hanem azt mondták, hogy valami huligánok rosszul viselkedtek a városban, de most már minden lecsillapodott, magához tért a város. Össze is jöttünk hát, sőt, más egyetemekről is jöttek. Mivel Balázs Imre nagyon gyenge hangú ember volt, előbb ő próbálta elmondani a gondolatait, s akkor azt mondtam: Hadd el, mert én bekiáltom. Jó erős hangom volt. Neki volt a dolga, hogy olvassa föl azokat a pontokat, amelyeket tulajdonképpen megkreáltunk, létrehoztunk az előtte való este, 23-án. A gyűlésre rányomta a bélyegét a magyarországi hangulat. Miután elkezdtek bekiabálni bizonyos szövegeket, nem csak magyarul, románul is, láttam, hogy kezelhetetlen a helyzet, mert nem lehetett már csendet teremteni. Mindenki vitatkozott mindenkivel. Akkor azt mondtam, hogy csendet kérek, s a következő ajánlatom van: Tekintettel arra, hogy ilyen feszült a hangulat, maradjunk abban, hogy kijelöli minden intézmény a maga delegációját, és majd találkozunk, meghatározunk egy időpontot, egy hét múlva, tíz nap múlva. Ahogy akarják. Döntsék el. Erre jött a szöveg: La stadion! A stadionba! Tehát a romániai diákmozgalomnak ez volt az első esetleges helyszíne, a stadion. Ezt nemcsak magyarok kiabálták, javarészt románok. Tehát nem volt sem magyarellenesség, sem románellenesség, sem Erdélyt vissza! Ott semmi ilyesmi nem hangzott el, hanem kizárólag csak az, hogy mindenki akart tartozni egy olyan szövetséghez, egy olyan csoporthoz, egy olyan magatartáshoz, ami nem az, ami volt odáig. Ami az úgynevezett Ifjúmunkás Szövetség volt. Azt kizárta mindenki. Ekkor írtam ezt a versemet: ,,A tegnap óta vagyok gyanús. / A tegnap óta szóltam egy szót. / A tegnap óta létezem, / Életemnek hite van, véletlen? / A tegnap óta vagyok gyanús. / A tegnap óta szóltam egy szót." (Tirnovan Arisztid Vid, Kolozsvár)

Ezzel a gyűléssel vették kezdetüket a kolozsvári diákmozgalmak, sőt, a romániai diákmozgalmak. A Bolyain néhány nappal később alakult meg a diákszövetség. Ott is forró volt a hangulat. Megválasztották az új diákvezetőséget, melynek az elnöke Várhegyi István lett. A hallgatóság megfogalmazta a követeléseit. Hogy szűnjék meg a kötelező óralátogatás, a középiskolás jellegű egyetemi rendszer, legyen egyetemi autonómia, több önállóságot kapjanak az egyetemek, a diákság maga választhasson bizonyos tantárgyak közül, ne legyen kötelező az orosz nyelv tanulása, növekedjék az egyetemen a szakszerűség, ne a politikai tárgyak legyenek a dominánsok, és ebben a szellemben fogantak más követelések is.

Volt valami feszült készülődés, az az igazság, bármelyik pillanatban, ha valami történik. Egy alkalommal összegyűltünk, a diáktanács — melyet a diákszövetségi választáson választottak meg — dolgozza ki a diákreformot. Tanácskoztunk, többen voltunk, és megjelent a szekuritáté. Volt egy alkalom, hogy Baumgarten — Bányai — László rektor behívatott, és rám üvöltött, hívja a Szekuritátét, hogy tartóztassanak le, s vigyenek el azonnal, hogy revizionista vagyok, nacionalista, soviniszta, s mindent rám mondott. És megjelent Ştefan Tompa, aki a pártbizottságnál dolgozott, később kiderült, hogy ő volt Tompa István, az író! Megjelent a szekussal. Abban az időben Ceauşescu is járt Kolozsváron, Fazekas János is járt Kolozsváron, ellepték Kolozsvárt, s Isten nyugtassa, Szabédi Lászlóval is sokat tárgyaltuk, hogy mire megy ki a játék. (Bartis Ferenc, Gyergyószárhegy)

A hatalom próbálta kordában tartani az eseményeket, s ,,jó irányba" alakítani a diákság véleményét. Távirat küldését határozták el, melyben szolidaritásukról biztosítják az akkor még a párt vonalát képviselő Nagy Imre-kormányt.

Ez a táviratügy több menetben zajlott. Volt egy olyan változata annak a szövegnek, hogy hát felzárkózunk a párt mellett, természetesen, és szolidaritásunkról biztosítjuk a Nagy Imre-kormányt. Ez október 25—26-án következett be. Ez hosszú szöveg volt, de mindenesetre a lényeges momentum megvolt benne. Ám közben az események mentek előre. Nagy Imre sodródott a forradalommal… November 4-én reggelre hívták össze a harmadik gyűlést. Azután derült ki — mert megjelent aztán a nyilatkozat az Igazságban másnap vagy harmadnap —, hogy meg kell szavaztatni a diáksággal a Kádár-kormányban való bizalmat. Ezt vitték az évfolyamokra a következő napokban, hétfőn, kedden, szerdán. (Dávid Gyula, Kolozsvár)

És a magyar szakos diákok nem szavazták meg „a bizalmat". Egyetlen évfolyam sem. Közrejátszott ez is — megbízhatatlan a magyarság — a Bolyai-egyetem későbbi feloszlatásában, a tömeges diákletartóztatásokban. Bár akkor nemcsak a magyar, hanem a román egyetemisták is megérezték a kor szelét, leheletét. És nemcsak Kolozsváron bolydultak meg az egyetemisták. A hatalomnak jól jött volna, ha szembe tudja állítani a román és a magyar fiatalokat. De ekkor, ezekben a napokban nem volt alkalmas erre az idő.