A páviánok esetében egy kis falura való törzzsé növi magát a társaság, amelyikben néha a 250-et is elérheti a rokonok és szomszédok száma. Sok pávián és szociális főemlős életében azonban eljön az az idő, amikor a nagyon családias és otthonos környezetet és társaságot ott kell hagyni, és a folyó túlsó oldalán, vagy a fennsík másik sarkában tanyázó bandába kell beilleszkedni meg szerencsét próbálni. Hogy az ifjú pávián arra gondolva úszik-e át a folyón, hogy a túlsó oldalon jobb az élet, finomabbak a gyökerek, vagy formásabbak a nőstények, azt nem tudhatjuk. Az viszont biztos, hogy a főemlősök világában mindennapi traumának számít ez: egy kamasz fogja magát, és otthagyja anyját-apját, gyerekkori havereit, és reszketve, de mindenre elszántan nekivág az ismeretlennek. Ha ez a szöveg a homo sapiens nevű főemlősről hangzana el, hajlamosak lennénk valamilyen szociológiai magyarázatot találni a jelenségre. A homo sapiensnél kevésbé egocentrikus majmok esetében azonban nyilvánvaló, hogy a fiatal és nyughatatlan egyedek távozása mögött egyszerű genetikai és evolúciós logika van. Ha ugyanis a kis páviánok mindannyian következetesen ragaszkodnának az édes anyaföldhöz és a falubeliekhez, akkor a páviánközösség előbb-utóbb azt tapasztalná, hogy egyre több csemetének van több vagy kevesebb ujja meg füle, mint amennyi illik és ildomos hogy legyen. A genetikai szempontból ugyanis túl nagy különbségek lehetetlenné teszik a normális utódtermelést, de az sem jó, ha túl nagy a hasonlóság a hím pávián és szíve választottja között. Ha semmiféle cserebere nem létezne a különböző főemlős csoportok között, akkor nagyon hamar annyira lecsökkenne a genetikai változatosság egy-egy csoporton belül, hogy az semmi jóra nem vezetne. A megoldás egyszerű: a fiatal egyedek egy részét — általában vagy a hímek vagy a nőstények többségét — egy adott ponton elfogja a mehetnék, és el is megy. A csimpánzoknál és a gorilláknál a nőstények a vállalkozóbb kedvűek, a páviánoknál azonban — talán azért, hogy legyen, amin a primatológusok vitatkozzanak — a hímek vágnak neki az ismeretlen világnak. Kiderül tehát, hogy a főemlősök többi képviselőjével nemcsak az átlagállaton felüli intelligencia meg a többi ujjal szembeszegezhető hüvelykujj köt össze bennünket, hanem az az időzített indulat is, amelyik, sokszor szembeszállva azzal, amit a józan ész és a kényelem diktál, elkapja a fiatalabb nemzedék nyughatatlanabb részét, és arra ösztökéli, hogy hagyjon csapot-papot, tradíciót és otthont, hagyják a jól ismert patak ivóvizét és a csíki sört, és kipróbáljanak valami mást. A sapiensek esetén, persze, millió kulturális, szociális és gazdasági oldala is van a dolognak, de érdemes és érdekes néha arra gondolni, hogy valahol mélyen a páviánokkal közös gének és neurotranszmitterek lehetnek felelősek az ilyen hajlamainkért.