Ezt a koncertsorozatot szakították meg múlt heti, székelyföldi, háromszéki ötvenhatos ünnepségsorozaton való fellépéseikkel, és mindeddig előzmény nélküli jótékonysági koncertet adtak Bikfalván a református templomban (az összegyűlt pénzből jövőre megkezdik a templom felújítását). Búcsúzásként a zenekar tagjai elültettek egy-egy fenyőcsemetét. A bikfalvi koncert után Nyerges Attilával, az Ismerős Arcok énekesével, szövegírójával beszélgettünk.

― Mitől más egy ilyen templomi koncert?

― Nem jellemző a zenekarra, hogy ez túl gyakran előfordulna, tízéves pályafutásunk alatt talán háromszor ha játszottunk templomban, és ez mindig különleges. Egyrészt rendkívül jó akusztikájú helyiségek ezek, tehát öröm bennük muzsikálni, másrészt pedig valóban ad egy pluszt, egy töltést az embernek. Annak ellenére, hogy akár több százan is lehetünk, mégis kicsit magányos műfaj, ha templomban énekel az ember. Olyan, mint egy ima, és ez így mindenképp többet jelent egy átlagos koncertnél, arról nem is beszélve, hogy a Kis-Magyarországról jött embernek itt, a Székelyföldön mindig összeszorul a szíve, ha egy templomot meglát, hát még, ha tehet is érte valamit.

― Azok számára, akik kevésbé ismerik, de esetleg kíváncsiak az Ismerős Arcok zenekarra, mit tartana fontosnak elmondani?

― Ha röviden kellene jellemeznem a zenekart, egyrészt a zenéről azt mondanám, hogy rendkívül eklektikus, tehát műfajokat összefogó és átölelő repertoárunk van, tulajdonképpen a kemény rockzenétől a balladaszerű dalokon át a dzsesszelemekig minden megtalálható muzsikánkban, másrészt a szövegek jól körüljárhatóan a magyarság és a magyar nemzet érdekeit próbálják szolgálni.

― A sepsiszentgyörgyi koncert előtt elhangzott, hogy dalaik nem hallhatóak rádióban, tévében. Miért?

― Az okát sejtjük, nagyon sokan az anyaországban még mindig úgy gondolják, hogy Trianonról, az elszakított részekről beszélni, hazáról, zászlóról, nemzetről szólni egyrészt felforgató, uszító vagy talán nyugtalanságot keltő lehet, és jobb szeretnék ezeket a dolgokat inkább elhallgatni vagy titokban tartani. A másik ― és ennél sokkal szomorúbb ― talán az, hogy addig lehet titokban tartani valamit, vagy addig lehet bármit mondani egy titokban tartott dologról, amíg az nem jut el az emberekhez. Csak akkor lehet azt mondani rólunk, amit szoktak ― hogy a zenekar kirekesztő, rasszista, és néha még a fasiszta is elhangzik velünk kapcsolatban ―, ha az átlagállampolgárnak fogalma sincs arról, hogy mi mit is teszünk valójában. Tehát odateszik a jelzőket a zenekar neve mellé, megbizonyosodni ― hogy ez igaz, vagy sem ―, nehéz, hiszen dalainkat nem játsszák sem a rádiók, sem a televíziók. Abban a pillanatban, ha lemezeinket kézbe veszi valaki, és meghallgatja a dalokat, vagy elolvassa a szövegeket, egyértelművé válik, hogy az, amit rólunk állítanak, még köszönőviszonyban sincs az igazsággal. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy miként a tiszta forrásvíz utat talál a patak felé, ugyanez igaz a tiszta gondolatra is, és nem véletlen, hogy bár tíz évünkbe került, de a zenekar most már országos népszerűségnek örvend, és bárhová megyünk, akár határainkon túl, akár az országon belül, már mindenhol ismernek minket. Úgyhogy ezt sikerült elérni a média és egyes emberek támogatása nélkül, és ezek a kapcsolatok, barátságok, amelyek tíz év alatt kialakultak közönségünk és a zenekar tagjai között, jóval erősebbek, mintha televízióból vagy rádióból ismertek volna meg, egy slágeres klip vagy dal kapcsán.

― Mi kell ahhoz, hogy azt az értéket lássák ebben a zenekarban, amelyet valójában jelent?

― Semmi mást nem kell tennünk, csak azt, amit eddig: tovább játszani, minél több helyre elmenni, a közönség feladata pedig az, hogy terjessze lemezeinket, beszéljen rólunk, jöjjön el a koncertekre, és tapasztalja meg azt, ami igaz velünk kapcsolatban.