Így határozza meg az értelmiség, vagy pontosabban: az igazi értelmiség mibenvoltát Kovászna szülötte (október 12-én lett volna 75 éves), a magas szinten gondolkodó ember. Akinek a hűség, a szülőföldhöz való hűség is egyik jellemvonása volt.

Töprengek. Bizonyára önmagára is gondolt, amikor e sorokat naplójegyzetként papírra vetette. És ha igen, ő megfelelt-e ennek az elvárásnak? Illetve pontosítsunk: megfelelhetett-e ennek az elvárásának? Az elvárás első részének mindenképpen. Egész élete, egész munkássága ezt bizonyítja. Ott ül szinte mindig az író- vagy munkaasztala mellett. Plafonig magasodó könyvespolcok körülötte, és ő falja a könyveket, olvas. („Asztalomon gyűlnek a könyvek, az ésszerű cselekvés, az értelmes élet történeti logikája szerint próbálom őket sorbarakni" — A példaadás erkölcse.) Az a hír járta róla, hogy mint igazgató (iskolaigazgató?, gondolkodó ember?, leváltásának szinte törvényszerűen kellett bekövetkeznie) a két szünet között is elvonult szobájába, és olvasott. Olvasott, olvasott, olvasott… Mint szellem-ember. Aki tudja: „Hány fényes lélek tépte el magát, / S virrasztott a szív égő romja mellett, / Hogy tévedt, sújtott embertársainak, / Irányt adjon, s erőt, vigasztalást." (Vörösmarty) Tudta azt, hogy a gondolkodó ember nincs magára, és csak az tud igazán ítéletet mondani a világról, aki „felvértezi magát" ama „fényes elmék" meglátásaival, töprengő, a világot magyarázó, a dolgok értelmét kereső bölcseletük eredményeivel. Filozófiai megalapozottságra tett szert, igazi talajt hordott össze a talpa alá, s azon a talajon szilárdan, elkötelezetten, határozottan állt. S mikor már eléggé felvértezettnek érezte magát, a szobatudósból a töprengéseit, gondolatait papírra vető s a világ elé kitáró tudós történész-filozófus-irodalmár lett. A sajátosság „imperatívuszai" parancsoltak neki, sokat olvasott, de tanulmánya tárgyává csak olyan írókat tett, akik bölcselők is voltak, s akikkel a gondolatok világában társaloghatott. Együtt gondolkozhatott a társadalom mikéntjéről, nemzetről, nemzetiségek létéről, sorsáról, a nyelvről, a kultúráról, az egyén és közösség szabad akaratáról, a „megmaradás parancsolatairól". Mert ezek a kérdések foglalkoztatták. (Apáczai Csere Jánosról és Eötvös Józsefről írt monográfiát, s élete végéig foglalkoztatta Madách… Gondolataiban örök társ Németh László és Bibó.) S mint történész-filozófus történelem-filozófiai tanulmányok tömkelegét alkotta és tette közzé — a kor lehetőségei szerint — folyóiratokban, könyveiben sokszor nem kis bátorságot tanúsítva ezzel. (A tudatosság fokozatai, 1982; A példaadás erkölcse, 1984 — ez utóbbit rögtön megjelenése után a hatalom betiltatta, kivonatta a forgalomból, az összes könyvtárból —; Az értelem keresése, 1994; A megmaradás parancsolatai, 1999 stb.) És micsoda szellemparádé… Micsoda tömény gondolathalmaz. Mindennek a filozófiai megközelítése, beágyazása az egyetemes gondolkodásba… Következtetései, úgymond saját gondolatai megalapozottak, mindig mélyek, súlyosak.

Legfontosabb gondolatkörei, témái:

az ember és az emberi lény („Az ember sohasem az, ami, hanem akivé válhat", „az emberi lényeg legmélyebben a határszituációkban ragadható meg. Ilyen határhelyzet a rettegés…")*

a kultúra („A világ modelljét megalkotó kultúra önmaga modelljét is megalkotja." „A kultúra — a közösségszemlélet aspektusából nézve — a közösség belső életét és együttműködését szabályozza.")

a nemzet és nemzetiség („A nemzet és nemzetiség egymáshoz való viszonya a nembeli lényeghez való felemelkedésben válhat kölcsönös, egymást megbecsülő és segítő egyenjogúsággá." „Nemzetiségi egyenjogúság csak demokratikus társadalomban válhat valósággá")

Erdély és az erdélyi sors, kisebbség („Az etnicitás — egyszerűsítő fogalmazásban — a nemzetiségre jellemző entitások olyan rendszere, amely meghatározza az egyén és a közösség cselekvéseit és magatartásait." „A zárt, kevéssé mozgékony társadalmakban az etnikai csoportok egymástól viszonylag elszigetelt egységet alkotnak; az összetartozást nemcsak a kultúra és a nyelv erősítette, hanem a közös forrásból származó és megújuló önszabályozás mechanizmusa is." „A kisebbségi kategória csak akkor nem veszti értelmét, ha a kisebbség államalkotó, autonóm egységként önerejéből és elhatározásából kapcsolódik az államhoz és társadalomhoz.")

kisebbségi lét („Bármennyire nem tetsző is, a kisebbségi lét a nemzetállamok korában mindenképpen halálhoz mért lét / Sein zum Tode/… a halál, a pusztulás közelsége az egyénben és közösségben kifejlesztheti azokat az erőket, amelyek megmaradásukhoz és emancipálódásukhoz szükségesek.")

egyén és közösség („az egyén közösségen kívül nem létezhet… A veszélyhelyzet tudatosítja a végességet és a felelősséget, amikor érzed, hogy ki akarnak törölni a létezők sorából. A szorongatottság érteti meg, hogy ki vagy, miért vagy a világban, melyek igazi értékeid.")

az önkormányzatiság fontossága („Az önkormányzat az autonóm szabad ember intézménye")

a nyelv léte, üldöztetése („minek lehet nevezni az olyan állampolitikát, mely erőszakkal kitépi az anyanyelvet, megszünteti a nemzetiségi iskolákat, korlátozza az egyházak működését, betiltja a nemzetiségek nyelvének használatát a politikai rendőrség segédletével? Ez is állami terrorizmus, s éppen úgy veszélyezteti a világbékét, mint az erőszak alkalmazása más országokkal szemben.")

a hagyományok fontossága („Azáltal, hogy a múltat megértjük, beépítjük gondolkodásunkba, képessé tesszük magunkat arra, hogy az örökséget /hagyományokat/ saját érdekünkben használjuk fel". „A hagyományok átadása nélkül nincs történelem.")

szabadság, demokrácia („Az objektíve létező kulturális, közösségi és társadalmi entitások, ha politikai érdekképviseletté is fejlődhetnek, a demokrácia [= uralom nélküli társadalom] legbiztosabb támaszai lehetnek.")

hit, morál („Európa morál nélkül maradt. Ezen — sajnos — [csak] valamilyen katasztrófa vagy belső megtisztulás változtathat.")

elidegenedés („Az ember annyira elidegenedett önmagától, hogy amit Marx és Lukács írt erről, puszta játék a mondatokkal és szavakkal. De Heidegger és Sartre sem segít az elidegenedés megértetésében.")

erkölcs („A Szeretet ünnepe. Most a szeretetről kellene írni szép és magasztos mondatokat. De nem tudok. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. A felebarátot a szó nemes értelmében nemcsak lehet, hanem kell is szeretni. Ez feltétlen erkölcsi parancs. Az ellenséget azonban, aki kitépi nyelvedet, csak akkor szeretheted, ha megfosztod gonoszságától. Mert aki velünk szemben nem könyörül, azt mi sem ölelhetjük a keblünkre, mert belénk szúrja a tőrt. Ezek egyáltalán nem karácsonyi gondolatok. A karácsony csak akkor lesz és lehet a szeretetben megtisztulás ünnepe, ha mindenki átérzi a közös emberi sors tragikumát. Addig erőgyűjtés a gonosz ellen. Mércénk, aminek cselekedeteinket alárendeljük, az egyetemes emberi értékeket. Az emberségben Krisztus.", „Az új Heródesekkel nincs, mert nem lehet kiegyezést kötni.")

totalitarizmus („A totalitarizmus katasztrófába sodorja az emberiséget…") és diktatúra („Totális pusztulás, fizikai megsemmisülés vagy kaszárnyalét. E közül választhat az emberiség. Ha elkerüljük a háborút, reánk szakad a kaszárnyalét. Most már szögesdrótot sem kell kihúzni villanyárammal, a rendőrállam a tömbházba is úgy be tud nézni, hogy mindent lát, és meghallja, ha mást mondasz, cselekedel vagy írsz.")

„az ész trónfosztása", fasizmus („1945. május 8-án /és nem 9-én/ a német fasizmust győzték le, a fasizmust magát mint olyant, nem. A fasizmus mint politikai rendszer most is létezik, él, pusztít, likvidál mindenütt, ahol a totális állam elnyomó eszközeit a nemzeti elv kizárólagos alkalmazására használják, elnyomják az egyént, a szabadságjogokat, a politikai érdekvédelmet és a nemzetiségeket.")

az apparatcsik mint a diktatúra kiszolgálója („Az apparatcsik univerzális tömegember, semmihez sem ért, és mégis mindenre alkalmas." „Még a megalkuvók és kiszolgálók sem jók, ha azok magyarok. Feltételezik, hogy a környezet engedményekre kényszerítené őket. Tévednek, mert ezek az apparatcsikok mindent végrehajtanak, még a szemük sem rebben a diszkrimináló intézkedések végrehajtásakor.")

terror („A terror… könyörtelen. Akkor is pusztít, mint mindenkit, amikor nem ülteti a vallatópadra. Az érzékenyek, ha bátrak is, egy bizonyos határon túl elveszítik önmagukat." „Mi pusztít jobban, a buta gonoszság vagy az intelligens démonizmus? Ezt kellene eldönteni. A buta gonoszság a gyakoribb. Ezért ettől kell tartani. Most is ez grasszál és pusztít közöttünk."), a zsarnok és zsarnokság önigazolása…

Szinte végeérhetetlenül lehetne idézni az elmélyült gondolatok sorát. Tehát Fábián számára parancs volt az értelmiségi attitűd, a kritikai magatartás. Semmit nem fogadott el mérlegelés, mérlegre tevés nélkül, és mindig, mindent, ami számára fontos, amivel érdemesnek tartja foglalkozni, az „ész kritikájával" vizsgál. Így teszi ezt a „renddel" is, melyben élnie kellett. Ám pontosan azért, mert szinte egész életét „e szörnyű társadalom öntőformáiba löttyintve" kellett élnie, harca csak belső harc lehetett. „Egy polgártárs a kuckóból" (1997-ben megjelent könyvének címe) magatartásra kényszerült. Kifelé cselekvése pótcselekvéssé lett, pórázon rángatott bábulétre kényszerült, melynek bár próbál ellentmondani, „szamizdat-szervezkedésbe" is bekapcsolódik (Limes), melyet „tetten ér", úgymond felgöngyölít a hatalom, aminek következménye az állandó félelem, kiszolgáltatottság, tudomásulvétele annak, hogy bármikor lecsaphatnak rá, de igazi cselekvő létet élni nem tud. A ’89-es változás után nem várt módon pecsételődik, illetve teljesedik be sorsa. Az új hatalom régi embereinek, a Domokos-garnitúrának, amely — az új (régi) hatalom részeként — kezébe ragadta a magyarság szervezését, irányítását, valós céljai megvalósításának a megakadályozását, nem volt szüksége a Fábián Ernő-féle, elkötelezetten gondolkodó és cselekvésre képes emberekre. Nemzetiségi törvénytervezetét elsüllyesztik a gyakorló politika éber őrei, mai napig sem tudni, mi lett vele, s bár szenátori megválasztásának a lehetősége is felmerül, de még mielőtt a gyakorlati megvalósításra kerülne sor, félrelökik. S azt a szellemiséget, melyet a fiatal RMDSZ első KOT-ján (Küldöttek Országos Tanácskozásán) Domokos Géza úgy határozott meg, hogy „Önök nem azért vannak itt, hogy újabb és újabb ötletekkel jöjjenek, hanem azért, hogy szavazzák meg a vezetésnek a közösség érdekeit szolgáló javaslatait." Valahogy így. Ez a szerepkör nem ment Fábián Ernőnek, s így a maga elé tűzött célt: „individuális voltomban szükségét érzem, hogy kritikai elhatározásomat tett kövesse", nem vagy csak formálisan valósíthatta meg. Egyetlen elégtétele, hogy kuckójára, „kuckólétére" figyelnek a magyarországi fiatal fideszes politikusok, amolyan távoli tanácsadóként hozzá fordulnak, a bálványosi „mozgalom", „szellemi találkozók" egyik meghatározó egyéniségévé lesz. S így — mert a politikában labdába nem rúghat — megmarad szobatudósnak, elméleti embernek, látó — de közössége cselekvő szolgálatából kiközösített — bölcsnek. Ám mint bölcselő is, minden szavával, gondolatával közösségét szolgálta. Ez az ő győzelme, de tragédiája is.

* Az idézetek tanulmányköteteiből, illetve 1987-es és ’88-as naplóiból (megjelenés előtt) valók.