Olyan jeleneteket, amilyen legutóbb folyt le az Őrkőn november havában, amikor is a közösségi rendőrség a pajzsokkal, sisakkal és könnygázgránátokkal felvonult csendőrség oltalma alatt bontatott le két engedély nélkül felhúzott viskót, a szabad ég alá űzve többgyermekes családokat a tél küszöbén, miközben a telep lakói kőzáporos önvédelmi harcba kezdtek — nem engedhet meg többé a város magának. Nemcsak azért, mert nemzetközi botrányhoz vezet, nemcsak azért, mert elemi jóérzést sért és embertelen, hanem azért sem, mert a romakérdés helyi kezeletlenségét, az intézkedések átgondolatlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint e rendőrségi fellépés.

Dima Mihály cigány vezető joggal kifogásolta, hogy őket kihagyták a megoldáskeresésből, keserű szavait, hogy a házbontással együtt lakóikat is le kellett volna lőni, nem tudom, ki hallgathatja szégyenkezés nélkül.

A sepsiszentgyörgyi önkormányzatnak a jelek szerint nincs elképzelése sem arról, mihez kezdjen a romákkal. Nem elég az emlékmű körzetét védeni az illegális építkezésektől, telkeket is ki kell jelölni azok számára, akik, ha már itt jöttek a világra, fejük fölé fedelet érdemelnek.

A romák sajátos népközösség, minden eddigitől elütő megoldásokat igényelnek. Amire a helyiek joggal büszkék, a cigányiskola, az apácakolostor, az egyházi misszió, a Közösségi Ház, külön orvosi rendelő, medertakarítás, az integráció sikeres példái, az mind folytatásért kiált. Az itt születettek számára ingyen vagy sajátos fizetési, térítési feltételekhez kötött, kimért telkeket kellene felajánlania a városnak, szerintem valahol az Őrkő környékén vagy egyebütt, ott az elemi civilizációs feltételekről, vízvezetékről, utakról, házépítési támogatásról stb. is gondoskodnia. Jól el kellene határolni mindezt, miként a lovak legelője dolgában már lépett a város.

Az emberek lennének még hátra. Ők valahogy kimaradtak — és elkeseredésükben íme, már kőhöz nyúltak.