— Az idei kunszentmiklósi centertáborban ismerkedtünk meg, és az ottani beszélgetések vezettek oda, hogy lehetőséget látott a közös munkában. Nincs messze az otthonomtól Kézdivásárhely, hiszen hamar oda lehet érni ebbe a kulturált, szép városba. Azt kell mondanom, és ezt a mostani lánycsapataimnak is elmondtam, hogy ha a tavalyi profi csapatom ilyen körülmények között edzhetett volna, akkor összetesszük a két kezünket, és köszönetet mondunk érte. Fantasztikusak az itteni lehetőségek, s mondtam a lányoknak is, hogy becsüljék meg ezt. Nem tudom, romániai szinten ez mit jelent, de hozzánk képest extralehetőség.

— Kihívást jelent neked itt dolgozni, lánycsapatokat edzeni?

— Ez jó kérdés... Igen, kihívást jelent ez számomra. A labda ugyanúgy pattog a fiúknál, mint a lányoknál, s egy edzőnek fontos az, hogy azonosulni tudjon a játékosokkal, és a játékosnak éreznie kell azt, hogy nem az edző miatt jár kosárlabdaedzésre. Meg kell találni azt a közös pontot, amiben a tudásuk egymás hasznára lehet, ahhoz, hogy eredményt érhessenek el. Ezen dolgozom, s ez abszolút kihívás. Nagyon lelkesek a lányok, természetesen mások, mint a fiúk, de szakmailag semmivel nem különbek.

— Egyszerre két csapatot is edzel, hogyan tudsz megbirkózni ezzel a feladattal?

— Nagyon fontos az, hogy mindenki azt kapja meg az edzéseken, amiért odamegy. Ez azt jelenti, hogy semmiképpen sem típusedzéseket kell tartani, típusmunkát végezni, hanem bele kell adni mindent: tudást és érzést. Ha egy gyerek igazán érzi, hogy az edzés neki szól, akkor partnerré tud válni, és ez nagyon fontos. Ha az ember több csapattal dolgozik, akkor ez az, amit először fel kell ismernie, hogy mi az, ami az adott játékosnak a fejlődését, az ő sikerét tudja segíteni. Mindig csak annyit tanítok, amennyit kell, és lépésről lépésre haladunk előre. Én szeretem ezt csinálni, s ha az ember nem kényszerből tesz valamit, akkor az nem lesz számára teher, és minden jó irányba halad.

— Már három fordulón is túl vagytok, játszottál szentgyörgyi, de más városbeli együttesekkel is. Milyennek találod a romániai kosárlabda-utánpótlást?

— Mindenképpen lelkesnek s nagyon pozitívnak a hozzáállás szempontjából. Odahaza sok játékos megirigyelhetné azt a hozzáállást, amit itt tapasztalok. Ez nagyon nagy előny, és rengeteg a lehetőség benne. Alapos munkával jól el lehet jutni a minőségi tudásszintek különböző fokaira.

— Túl vagy az első háromszéki rangadón is. Hogyan élted meg ezt?

— Érdekes volt, nagyon tetszett a szentgyörgyi csapat mentalitása. A Vass Ildikó BBall 6 BC együttesével mérkőztünk már meg, s jó volt látni azt, nem az eredmény a fontos, hanem látszik, hogy van képzés, van tanítás. Meglepő volt viszont az, hogy a játékvezetők sokkal többet hagyják a küzdelmet. Helyeslem ezt a dolgot, hiszen rengeteg meccset láttam már, és tényleg ebbe az irányba halad a sportág. Én is az edzéseken próbálom a harcot, a küzdést, nem a sportszerűtlent, hanem az egészségest, a gyors reagálást megtanítani a lányoknak. Ez a sport egy kicsit erről szól: aki gyorsabban reagál, aki gyorsabban dönt, az nyer.

— A KSE tavaly remekül teljesített a különböző korosztályos bajnokságokban, idénre mi a célkitűzés?

— Idénre az a cél, hogy a csoportból továbbjussunk, s szeretnénk, ha minél közelebb kerülnénk a dobogóhoz, vagy miért ne, érmet szerezzünk. A döntő idén is cél, de addig még sok munkát el kell végezni, mert semmit nem adnak ingyen.

— Vannak hosszú távú elképzeléseid is a KSE-vel kapcsolatosan?

— Igen. Adolfnak már többéves munkája van a KSE-ben, és őszintén elmondhatom, eddig jó munkát végzett. A hosszú távú célok között az szerepel, hogy felépítsünk egy olyan kézdivásárhelyi első osztályos csapatot, ami megtölti a helyi sportcsarnokot, illetve lehetőséget teremtsünk arra, hogy a helyi lányoknak legyen csapatuk, amiben játszhassanak. Én, amit láttam mostanáig, az az, hogy több csapatnál is van fiatal játékos, de csak ülnek a padon, és helyettük egy külföldi játszik. Nagyon nagy szüksége lenne itt a kosárlabdának arra, hogy lokálpatrióták vagy éppen sportnacionalisták legyünk. Olyan játékosokat kell nevelnünk Romániában — most én is ezért dolgozom —, akikre azt lehet mondani, hogy megállják a helyüket, és értékesebbé válhatnak, mint az idehozott, idehívott külföldi játékosok. Mindez csak munkán múlik. Ehhez az kell, hogy minél több olyan lehetőséget teremtsünk, ahol a fiatal játékosok szerephez jutnak. Nemcsak a padon, nemcsak rész- vagy éppen epizódszerephez, hanem olyan főszerephez, amikor is a lányok kezében van egy egál mérkőzés, vagy mínusz ötről, mínusz tízről neki kell megfordítani a meccset, és ne azért küldjék a pályára a külföldit játékost, hogy neki kell rendbe tennie a mérkőzés eredményét. Ezt a hosszú távú célt tűztük ki, ehhez az alap, hogy az itt játszó lányokat képezzük, és reméljük, hogy saját sikereink kovácsai leszünk.

— Láttalak már Szentgyörgyön, de Brassóban is A-osztályos női kosárlabdameccsen. Gondolom, próbálsz bekapcsolódni az itteni sportéletbe?

— Igen. De emellett érdekel a női kosár, szeretem látni, miként játszanak a tanítványaim, és minden meccsen tanulhat valami újat az ember. A KSE idén nem indított U18-as csapatot, mert nem volt elég játékosa, így annak érdekében, hogy a lányok eddigi munkája ne vesszen kárba, lehetőséget kaptak Brassóban és a Sepsiszentgyörgyi ISK-nál. Követem őket, mivel a hét nagy részében Kézdivásárhelyen edzenek, és kíváncsi vagyok arra, hogy egy-egy mérkőzésen az elvégzett munka milyen szinten igazolódik vissza. Otthon, annak ellenére, hogy férfivonalon dolgoztam, néztem, követtem Magyarország két legjobb női csapata, Pécs és Sopron mérkőzéseit is. Nagyon örülök annak, hogy itt van kosárlabdaélet, és annak, hogy láthatok meccseket. Minél több női meccset lát az ember, annál könnyebben adaptálódik azokra a gondolatokra, azokra az irányokra, amelyek szakmailag még értékesebbé tudják tenni az itteni munkát.