Milyen esélyekkel indulnak azok a fiatal diákok, akik egy háromszéki — székelyföldi — elszigetelt településen cseperednek, ott járnak iskolába, majd — jobbik esetben — városi gimnáziumban folytatják tanulmányaikat?
Ha tehetik, ingáznak nap mint nap, ha nem, beköltöznek a tanoda bentlakásába, s így próbálják felvenni a versenyt a városi tanulókkal. Persze, a kollégiumi élet nem csak nehezebb, hanem költségesebb is, és ez általában gondot jelent a szülőknek, mert ezekben a kisebb falvakban alig akad munkahely, a helybeliek többsége gazdálkodásból próbálja fenntartani magát. Így történik ez Szárazajtán is: a patinás, kéményén gólyafészekkel díszített Ajtai Abod Mihály Általános Iskola (felvételünk) sugározza ugyan a meghittséget, de a vidéki skóla falai közül kikerülő fiataloknak bizony nem könnyű megfelelniük a kor igényeinek.
Nincs munka, nincs megoldás
Nagybaconból a késő ősz ólmos égboltja alatt kanyarogva Szárazajta felé olyan, mintha éppen valamiféle kilépésre készülne az ember, s bár a hét kilométer nem nagy távolság, mégis, érzékelhető, hogy egy képzeletbeli határátlépés következik. Persze tudni, hogy a túloldalon sem ér véget a világ, de hogy átalakul, az tény. Mint ahogy az is szemet ámulatba ejtő bizonyosság, hogy a szürke felhőözönt utánozhatatlanul színezi a szomszédos dombok fáinak hivalkodó sárgája, visszafogottabb rozsdabarnája vagy akár — a kontrasztot nyomatékosítandó — a föld helyenként virító életzöldje. Parádés látvány, a leegyszerűsített élet szükséges, de nem elégséges feltétele. Odébb, az ócska villanyoszlopokkal szegélyezett aszfaltút mellett tehenek legelnek ráérősen, elrobog a tejbegyűjtő tehergépkocsi is. Mindennapos filmkockák errefelé.
Ereszkedve a Tekse-dűlő alatti faluba, a rejtettebb házak közül két épület magaslik ki látványosan: a templom s az iskola. Kis települések megszokott, mondhatni, változatlan képe. Az Ajtai Abod Mihály Általános Iskola halványsárga, emeletes épülete a település szívében várja a kisdiákokat a hatvanöt évvel ezelőtti mészárlás (1944. szeptember 26.) megrendítő bazalt emlékműve mellett. Most az elemiben, illetve az öt-nyolc osztályban nyolcvanheten tanulnak, róluk négy tanító, hat tanár, az egészen kicsikről pedig két óvónő gondoskodik — magyarázza Péter Attila iskolaigazgató. A pedagógusok közül négyen — a fiatalabbak — Barótról és Baconból ingáznak. A többiek helybeliek, közülük csak egy negyven év körüli, a többiek mind idősebbek. Ő maga is tanít, kollégáihoz hasonlóan több tantárgyat: vallást, biológiát és informatikát, ez általános jelenség a kisebb települések iskoláiban, mint ahogy az is, hogy a tanerő egy része nem helybeli. A több diszciplína egyébként Péter Attila számára nem jelent nehézséget, „ezeket szeretem, s érdekesnek tartják, hogy a vallás társul a biológiával, de engem nem zavar, mert mind a két elméletről elmondom a véleményemet a gyermekeknek, s mindenki eldönti, melyiket fogadja el, mind a kettő hozzátartozik az általános műveltséghez".
Szárazajta számára azonban az a nagy gond, hogy azok a diákok, akik középiskolába mennek tanulni, később nem térnek vissza. Péter Attila saját családjából két példát említ, a lánya is Baróton tanít, „nem nagyon jönnek vissza, kiöregedőben a falu, sajnos, nincs munkalehetőség, s ezért a fiatalok közül kevesebben maradnak itt". Lennének ugyan, de a legények vagy elmennek, vagy nem nősülnek meg, a lányok férjhez mennek, „de mind elviszik őket, Baconba vagy öten mentek el két év alatt, a legények átvitték őket a hegyen". Iskolaigazgatóként, nagybaconi önkormányzati képviselőként egyaránt bántja, hogy az ifjak nem kerülnek haza, „eleget gondolkozom a megoldáson, de nincs megoldás, mert az állattenyésztésen kívül — még a földművelés is kisebb léptékű — más munkalehetőség nincs". A továbbtanulás is — noha erre sincs mindenkinek lehetősége — eszerint alakul: vannak, akik gazdálkodó család gyermekeként már a szakiskolát is azzal a tudattal kezdik, hogy állattenyésztésből élnek majd. De olyan is van, aki sehova sem megy a faluból, egyáltalán nem tanul tovább, hanem gazdálkodni kezd. Baj, hogy nem érettségiznek; aki értelmesebb, estiben vagy látogatás nélkülin megszerzi a diplomát, de náluk nem a tudás a fő cél, hanem a papír, hogy tarthat állatokat, s bizony vannak, akiknek már pénzügyi gondjaik sincsenek, dúsgazdagok is akadnak közöttük — teszi hozzá az igazgató. Az elmúlt években többen tanultak autószerelőnek is, de ők sem tértek vissza.
Továbbmennek vagy lemorzsolódnak
Most tízen járnak nyolcadik osztályba —„jó képességűek, az eddigi tapasztalat is az, hogy többen érnek el szép eredményeket, amikor befejezik az általános iskolát" —, legalább öten elméleti líceumba készülnek, Barótra vagy Szentgyörgyre. Péter Attila az előbbi változatot ajánlja diákjainak, egyrészt, mert olcsóbb, másrészt, mert szerinte ott is jó a színvonal. Persze, naponta utazniuk kell: az ingyenes iskolabusz reggel hétkor indul Szárazajtáról, Nagybaconban fél nyolckor felülnek egy másik járatra (arra már bérletet kell váltaniuk), s azzal utaznak Barótig, ahonnan délután négy óra után kerülnek haza. A megyeszékhelyi iskolákat inkább a „tehetségesebbek" választják, azok, akik egyetemre készülnek, természetesen ez drágább.
Gecse Sándor tanító tizenkilencedik éve oktat a szárazajtai iskolában, s azt tapasztalja, elemiben gyengül a színvonal, mert „több kezdett lenni a roma, nincsenek még túlsúlyban, de a magyar szülők nem vállalnak annyi gyermeket". A tanulók városba költözésének problémájával ő maga személyesen is hamarosan szembesül, mert lánya, Eszter nyolcadikosként a kézdivásárhelyi tanítóképzőbe készül. Anyagi próbatétel lesz, mert feleségének nincs munkahelye, „de megoldjuk". Igaz, belátja, megbomlik majd köztük az állandó kapcsolat, mert lánya két-három hetente jöhet majd haza. Ez a gyermekét eddig maga mellett tudó szülőnek sem lesz könnyű, bántja is őket, hogy kevésbé tudnak majd neki segíteni. „Elszakad tőlünk"...
A továbbtanulás most azért egyszerűbb — magyarázza a tanító —, mert öt éve iskolabusz viszi Nagybaconig a diákokat, előtte volt egy olyan időszak, amikor az ingázás egyáltalán nem működött, így többen nem tudták folytatni az iskolát, mert a szülőknek nem volt pénzük arra, hogy gyermeküket városban taníttassák. Lemorzsolódtak, elvesztek, otthon maradtak, és állattenyésztéssel foglalkoztak, esetleg az építőiparban próbáltak érvényesülni.
Nem a legkorszerűbb, de szerethető
Az Ajtai Abod Mihály Általános Iskolában tanító pedagógusok számára furcsa, hogy a diákok, akiket ők indítanak el, többnyire végérvényesen elszakadnak szülőfalujuktól, másrészt örülnek annak, ha máshol érvényesülni tudnak. „Sőt, javasoljuk, menjenek, lássanak, illeszkedjenek be egy huszonegyedik századi környezetbe, ami sajnos itt, Szárazajtán nincs meg" — mondja Noda Enikő romántanár. Az iskolából hiányzik az internet, „ami napjainkban már szükséglet, otthon erről szó sem lehet, sokan még számítógéphez sem férnek hozzá, nincs erre anyagi lehetőségük a szülőknek, szóval, teljesen más itt, de annak örvendünk, hogy nagy jegyekkel elmennek más iskolába, más városba, nehéz nekik, de integrálódnak egy teljesen más világba, ami számukra szokatlan és ismeretlen". Az itteni fiataloknak alig van szórakozási lehetőségük, „ez megint hátrányukra válik, mert amikor elkerülnek, szomjaznak a kikapcsolódásra, vagy pedig visszahúzódóbbá válnak, aki nem tud beilleszkedni, alkalmazkodni, annak nagyon nehéz, aki pedig megszokja, kevésbé kívánkozik vissza". „Örvendünk annak, hogy a szülők felkarolják a továbbtanulást, másrészt kár, hogy nincs lehetőségük, hogy itt tanuljanak tovább, és ez a falunak is rossz, mert a fiatalok mind elmennek, az öregek maradnak, s hovatovább kevesebb Szárazajta lakossága." Másrészt általában az értelmesebbek mennek el — hangzik el a tanáriban. Noda Enikő nem szárazajtai, hanem brassói származású, de Barótra ment férjhez, s onnan jár ki, már harmadik éve. Nagyon aggasztja a lemorzsolódási folyamat, ennek ellenére szívesen tanít itt: „nagyon megszerettem Szárazajtát, a közösséget, a diákokat, s azt, hogy ez tipikus falu, nyugalommal, csenddel, de leginkább a munkaközösségért jönnék mindig vissza ide. Inkább vállalom az ingázást, és tudom, hogy szívesen jövök dolgozni".
Noda Enikő nem minden ingázó pedagógusra jellemző szemlélete azt is igazolja, hogy a vidéki, kisebb falvak iskoláira szükség van, „nem kellene ezeket felszámolni, mert a gyermekeknek is nagyon nehéz, inkább ingázzon két-három tanár, mint húsz gyermek". Ráadásul, vélekedik, a szárazajtai gyermekek sokkal tisztelettudóbbak, mint nagyobb településeken, itt még megmaradt a tanító és a pap tekintélye. „A szárazajtai iskolát úgy könyvelték el — jegyzi meg Székely Zoltán Csaba román—magyar szakos, de testneveléssel is foglalkozó, több mint negyvenegy éve tanító tanár —, mint a környék egyik legeredményesebb iskoláját, létszámban sajnos kevesen vagyunk, és a tanulók száma is csökken."
Aki visszatérne
Hetedikes kisdiákok ülnek a síkképernyőkkel felszerelt informatikalaborban, s éppen szövegszerkesztővel ismerkednek. Megkérdi tőlük az igazgató, hányan szeretnének egy év múltán tovább tanulni. Mindannyian magasba emelik kezüket. Aztán kicsengetnek, kimennek az iskola udvarára, egyikük vigyorogva majszol egy gigászi szendvicset, mások almának mosolyognak. Mindannyian hancúroznak, rohangálnak, pont annyira elevenen — ha nem jobban —, mint egy városi iskolában.
Gecse Eszter, a tizennégy éves diáklány versmondási tehetségéről is ismert a faluban, a környéken, mert egy-egy ünnepség alkalmával zsinórban többet is elszaval. Inkább humán érdeklődésűként a kézdivásárhelyi tanítóképzőben szeretne tovább tanulni, s onnan menne majd egyetemre. Könnyen barátkozónak tartja magát, ezért nem aggasztja, hogy más környezetbe kerül, „nem félek, ott is lesznek barátaim, s az itteniekkel is tartom a kapcsolatot", várja, „de itt is maradnék, egy kicsit furcsa lesz, hogy csak hét végén jöhetek haza, mert szeretek itt lakni". Életét úgy képzeli el, visszajön majd Szárazajtára, annak ellenére, hogy itt nehezebb. Miért? Mert itt született, itt nőtt fel. „Itt szeretnék élni, mert itt minden olyan szép, szeretem, mert sok embert ismerek, jóban vagyok a falusiakkal, ez a szülőföldem. Az itthon, az itthon, s szerintem ez nem fog változni."
