Találgatás tárgya volt az eltelt ünnepek alkalmával: kötődik-e valamelyest a költő Arany János emléke Sepsiszentgyörgyhöz? Lapunkban nem késett a felelet sem, ám csak az avatás előtti nap derült ki, hogy a költő egyik legközelebbi rokona, oldalági leszármazottja éppen városunkban lakik, és az avatóünnepségen is jelen volt.
— Láthatnánk-e azt a rokonságot igazoló családfát? — kérdeztük az irodalomtörténeti érdekesség rögzítése érdekében Csurulya Edit nyugalmazott Mikó-kollégiumi magyartanártól (felvételünk), aki korántsem egy Arany-családfát vett elő, hanem saját családjáét, a Nagyszalonta vidéki erdőgyaraki és feketebátori Fónagy — Fónyad családét 1632-ből, ugyanis apai felmenő rokonsága kapcsolódik Arany Jánoshoz. Száz meg száz tanítvány kedvelt Edit nénije aztán sorolta: itt van Megyeri Julianna, aki az én üknagyanyám volt. Az ő édestestvére, Megyeri Sára volt Arany János édesanyja. Most jövünk mi: Julianna fia volt Fónyad Imre. Az ő nagynénjének a férje volt tehát a költő. Fónyad Imre László nevű unokája volt az én édesapám. No, ez ilyen egyszerű!
A kis asztal megtelik családi dokumentumokkal, hajdani fényképekkel. Böngésszük a szalontai kutató, Dánielisz Endre Arany-emlékek Nagyszalotán — Tanulmányok, dokumentumok (Kriterion, 1984) című könyvéből a genealógiai adatokat. Edit elmondta: 1994-ben, amikor Nagyszalontán volt alkalma családtörténeti adatok után érdeklődni, sajnálattal vette tudomásul, hogy sem a Megyeri ágon, sem pedig másokon már nem él ott Arany-rokonság. Az Arany-atyafiságból emlékszik még a Szalonta környéki Halász és Kádár családra. Bár egyenes ági leszármazottról nem tud, de sorolt oldalági családokat Kézdivásárhelyről, a határokon túlról, Ausztriából és Budapestről is.
Csurulya Edit arcráncai megrezdülnek, amikor a közelebbi múltról esik szó. Nem mondta, de értettük. Ady soraival: ,,itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán, nyögő lombok alatt". Nem célunk most ebben az írásban a pedagógus egyáltalán nem zökkenőmentes pályafutását taglalni, pedig jellemző sok száz olyan tanítóra és tanárra, hogy a tanítói képesítésű papnékról ne is beszéljünk, akiket ,,társadalmi származásuk miatt" alkalmatlannak ítéltek iskolapadokban tanítani, avagy sorozatosan kidobtak a tanügyből. Vajha akadna egy szorgalmas és elkötelezett tollforgató, aki kötetbe szedné a még élő vagy már csak az utódok emlékezetében élő, meghurcolt és meggyötört tanítók-tanárok kálváriáját. Érdekes szelete lenne a romániai diktatúra több évtizedes népoktatási történetének.
