Mert — miként Csoóri is fölemlítette — közösség és hagyomány egymást feltételező fogalmak, Magyarországon pedig az ezredfordulóra lényegében szétestek a nagyvárosi közösségek, és belátható idő kérdése, hogy a kisvárosi és a falusi társadalmak mikorra atomizálódnak.

Ugyanebben az írásában Domokos Mátyás figyelmeztetőleg idézi Honeggert, aki szerint a modern korban a komolyzene, sőt, maga az úgynevezett elit művészet is megszűnik. Mondhatjuk, persze, negatív érzékenység, az elit művészet, elit kultúra mindig is kevesek ügye volt. Csakhogy, miként erre számosan fölfigyeltek, amíg az alsóbb osztályoknak volt autentikus kultúrájuk, mindig tudtak utánpótlást küldeni a centrumba, ha az elit meggyöngült. Az ezredvégre ez a potenciális hátország lehanyatlott, és az történik, amit Kodály prognosztizált, hogy a népkultúra helyét a tömeges analfabetizmus veszi át.

Errefelé tartunk mostanában, az autentikus kultúrahordozó közösségből atomizált, tömegkultúrát fogyasztó tömegember válik, a szellemi folyamatokat kezdeményező elit pedig, elfogadva marginalizált pozícióját, nem akar tovább váteszkedni, népben-nemzetben gondolkodni.

Más szóval: paradigmaváltás van, s ebben katasztrofistáktól utópistákig mindenki egyetért; amint abban is, hogy az ezredvégre — globálisan is — nyilvánvaló fölénybe kerültek a paradigmaváltók. Az új paradigma megtagad bizonyos hagyományokat, megszakít századokon át érvényes folytonosságokat, elbizonytalanít olyan axiómákat, amelyekre a régi Európa támaszkodott (nemzet, család, erkölcs stb.). (…)

*

Milyen kondícióban érte az élő magyarországi irodalmat a globalizációs paradigmaváltás? Fátumszerű-e vagy törvényszerű, hogy jelentős hagyományok folytonossága szakadt meg a magyar irodalomban is az utóbbi évtizedekben? Fátum- vagy törvényszerű-e, hogy aki a létező szocializmusról végre cenzúra és öncenzúra nélkül, az elmúlt másfél évtized súlyos gondjairól, a mai magyar hárommillió koldusról szeretne olvasni, az vajmi keveset talál erről a kortárs magyar irodalomban? Mikor és mi történt a magyar irodalommal, az anyanyelv elitkultúrájával, hogy ma már ,,nem visszhangzik benne a kor", amelyben benne élünk — ahogy ezt Domokos Mátyás is fölemlítette nemegyszer?

Hogy mi történt a mélyáramlatokban, azt hiszem, leginkább lényegre törően Domokos Mátyás írta le szenvedélyes esszéiben; mindenesetre: életműve nélkül nem értelmezhető a magyar irodalmi közállapotok utóbbi hat évtizede. Summázatát nem sokkal halála előtt koncepciózusan is összefoglalta Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája című, rendkívül súlyos köteteiben. Az előbbi nem egyszerűen válogatott írások sora; első kötete, A rontás ellen a közállapotok útvesztőiben formálódó magyar irodalom történtének diagnózisa, egy, az utóbbi fél évszázadban lezajlott szellemi ,,cserefolyamat" születésének és megtörténtének a leíró összegzése. Az esszéválogatás pedig mintegy azt reprezentálja, mi az a hatalmas szellemi-intellektuális-morális örökség, amit folytatnia kellene a mai magyar irodalomnak, de aminek hátat fordít, és nem vállal paradigmaváltó lendületében vagy enervált ernyedtségében.

Aki figyelemmel követte a legendás szerkesztő, a kérlelhetetlen minőségpárti és az értékek pluralizmusára roppant érzékeny irodalmár munkásságát, annak számára nem meglepő, hogy mindkét könyvnek a ,,sorskérdések" a hangsúlyozott kulcsfogalma. Domokos Mátyás szerint a magyar irodalom a nemzeti önismeret leghívebb tükre, ám azt látta, hogy sorskérdéseink európai horizontú, kritikai végiggondolása mintegy két évtizede elakadt, holott ma ismét létkérdés volna ébren tartásuk. (…)

Domokos Mátyás a 20. század második felének irodalomtörténeti folyamatában több nagy törést regisztrált. Az első törés a hosszú ötvenes években történt, a rákosista totális diktatúra és a kádári megtorlás esztendeiben, jóllehet, figyelmeztet, a startpisztoly — Horváth Mihály, Révai és Lukács kezében — már ’45-ben eldördült. Ezeket az éveket a magyar irodalom frontális letámadása jellemezte: a hatalom megszüntette az irodalom szabadságát és függetlenségét, intézményrendszerét szétzúzta, megkísérelte átrendezni a múlt értékeit, megszakítani az európai és a magyar progresszióhoz kapcsolódó hagyományait.

Domokos Mátyás szerint azonban az ötvenes éveket követő kádári-aczéli korszak is — bizonyos engedékenysége ellenére is — az ötvenes évek gyakorlatát folytatta roppant alattomossággal. Nem csak a Leltárhiány című könyvében, de többkötetnyire rúgó tanulmányban vette számba azt a szellemi csonkítást, amit a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években követett el a magyar irodalommal szemben a hatalom. (…) Elképesztő mennyiségben és megdöbbentő részletezettséggel sorolta a példákat, melyek együttesen azt jelezték és igazolták, hogy (…) a magyar irodalomra szisztematikusan rátelepedett finomabb-durvább agykontroll egy idő után eredményes lett: a magyar irodalmat sikerült eltérítenie több száz éves, progresszív hagyományaitól.

Domokos Mátyás újra és újra azt állapította meg, hogy az utóbbi kétszáz év magyar irodalmának alapvető folytonosságát az képezte, hogy legjobbjai — Kölcseytől Adyn, Babitson, a Nyugat nemzedékén át a népi írókig, Németh Lászlóig, Illyésékig — következetesen, minden körülmények között fölvállalták a nemzet sorskérdéseit. Nem csak ’45-ig, de minden létező cenzúra, minden egzisztenciális ellehetetlenítés és megkísértés ellenére is, ha fogcsikorgatva is, a magyar írók egy ideig még a létező szocializmusban is hűek maradtak ehhez a hagyományhoz. A tartós korlátozás, a ,,zsákbanhelybenfutás" (Nagy Gáspár), a durvább vagy finomabb tilalmak és kényszerítések azonban egy idő után visszafordíthatatlan folyamatokat generáltak. Domokos Mátyás a ’45 utáni harmadik töréspontnak a nyolcvanas éveket és a rendszerváltozás körüli, utáni esztendőket látta: a nemzeti sorskérdéseket életben tartó fővonal — összhangban a nagy nemzedékek távozásával — a léleknyomorító, folyamatos ostrom, prés alatt meggyöngült, a nyolcvanas évekre utóvédfrontvonalakra zsugorodott, az ezredvégen pedig már nem kezdeményezője szellemi folyamatoknak — azaz perifériára sodródott, lényegében fölszámolódott. Egy nagy hagyomány elgyöngültével megszakadt egy több száz éves folytonosság, helyét expanzívan átvette egy másik, értelmezése szerint nem egy új paradigma, hanem egy korábban elutasított kapott erőre és került ismét hatalmi pozícióba.

Amikor Domokos Mátyás szenvedéllyel bírálta a paradigmaváltó irodalomteoretikusokat, nehezményezte az elméletnek a művekkel szembeni túlszerepét, korántsem a modernizmussal és a bölcseleti gondolkodással szembeni bizalmatlanság vezérelte — hanem a lényeget illető tisztánlátás kényszere. Keserűen állapította meg, hogy a marxista-leninista-lukácsista és a heideggeri-gadameri-derridai teoretikus irány között folytonosság áll fönn, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évekre az élő magyar irodalomban, a modernizmus, a progresszió fogalmát kisajátítva, denunciálva évszázados hagyományokat, alakváltó formában, főnixmadárként újjászülte magát a régi rend ,,más eszközökkel". Hogy a hazai, posztmodernnek nevezett irodalomnak lényegét illetően ugyanaz az elváráshorizontja, mint volt a létező szocializmus hatalomé. Hogy nem az irodalom belső logikája szerinti modernizációs folyamat zajlott le pusztán, hanem csereszabatosan egy másik, a megelőző évtizedekben egyetemlegesen elutasított trend került ismét, az elit meghatározó része által is legitimált, uralkodó pozícióba. Példák sorával igazolta, miként áll fönn folytonosság a régi és az új trend között. Például: a szocialista irodalompolitika a valóság meghamisítását követelte, az új irányzat nehezményezi az irodalom valóságreferencialitását; az előbbi betegesen irtózott a nemzet sorskérdéseitől, ez közönnyel viszonyul hozzá; az előbbi a párthatalom érdekei alá rendelte az erkölcsi axiómákat, az utóbbi tagadja, hogy léteznének morális axiómák a társadalomban. Közös jellemzőjük, hogy radikálisan átértékelték a hagyományt, az átértékelés pedig mindenekelőtt a teljes hagyomány radikális szűkítését célozta meg, diszkvalifikált mindenkit, akinek művei nem simíthatók bele az új elváráshorizontba. És furcsa módon ugyanazon írókat tartotta és tartja korszerűtlennek a régi és az új kánonképző elit: elsősorban azokat, akik a nemzet sorskérdésein gyötrődtek, és a társadalom valóságos életének a lenyomatát adták — Tömörkény Istvántól Illyés Gyuláig.

*

Az ezredvégre a globalizációhoz köthető paradigmaváltás, a világban erőteljesen zajló új szellemi áramlatok a dolgok logikája szerint attól függetlenül is, hogy milyen folyamatok történtek a 20. század második felének magyar irodalmában, hatottak volna. Így azonban a magyar irodalmat nem a maga belső rendje, logikája, természete szerinti állapotában érte az a globális paradigmaváltás, amelynek, mint a panelek is dünnyögik, nemcsak nyertesei, de vesztesei is lesznek.

Most, azt hiszem, ott tartunk, hogy a kortárs magyar irodalom megpróbál helyet találni magának a világban; a célzott olvasó a saját nyelvi olvasóközösség mellett egyre inkább a világpiac potenciális olvasója, ennek megfelelően a magyar irodalom is egyre inkább magyar nyelvű irodalomként próbál meg funkcionálni. Ennek esélyére már Németh László is fölfigyelt: a magyar irodalom, a társadalom és a nemzet nyerhet azáltal, ha írói be tudnak jutni az új szellemi centrumokba. De nyitva hagyta a kérdést: vajon a világ szellemi tőzsdéjére előretolt helyőrségünk megnyugtató módon képviseli-e a mi helyi társadalmunkat, megszólaltatja-e súlyos sorskérdéseinket, vagy csak követi az erősebb áramlatokat, és megelégszik a személyes sikerrel?

Azt írta Cs. Szabó László, ha az irodalom egyik vagy másik irányzata eldugul, az egész provincializálódik. Domokos Mátyás szerint megroppant és elerőtlenedett a magyar irodalomnak a nemzeti sorskérdéseket európai szinten és távlatokban fölvállaló irányzata, ám — erről beszél az önmagát generáló szövegirodalom kapcsán — nem csak az ókonzervatívnak tekintett irányzat hanyatlott le, az ezredfordulóra a magyarországi posztmodern is nyilvánvalóan kimerítette lehetőségeit.

*

Domokos Mátyás A rontás ellen című összegző könyvét a népszavazásról írott, megrendítően keserű, reményvesztett vallomásával zárja. Ezzel a harmadik Trianonnal a magyarországi nemzetrész nemcsak újabb öncsonkítást hajtott végre, de a ,,tömeges emberárulás" a társadalom oly mértékű gyógyíthatatlan bajáról tanúskodott értelmezése szerint, hogy, viaskodva a maga belső jelzőrendszerével is, beteljesültnek látta Ady jövendöléseit. Mert a hagyománytalan és emléktelen nyelvi közösség már nem autonóm társadalom és nem autonóm nemzet: ,,2004. december 5-én (pedig) nemcsak a testvéreinket s nemcsak a halottainkat, de halhatatlanjainkat is elárultuk" — írta. Talán valóban akkor szakadt el az a pókhálóvékony fonál, ami az országot még úgy-ahogy a saját múltjához kötötte. (…)

Domokos Mátyás kétségbeejtőnek látta az ezredvégi Magyarországot: az elit elárulta a társadalmat, elfordult jelentős hagyományaitól, és utóvégre a szétesett, média vezérelte társadalom is megtagadta az alapvető erkölcsi értékeket. Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája — utolsó széttekintések: nagy nemzedék utolsó koronatanújaként, ,,régi értékek utóvédje"-ként, mielőtt a rezervátum karámjai összezárnak, még egyszer számba veszi, mit és miért hagytunk veszni balgán, hol tévesztettünk utat ismét, Mohács óta sokadjára. Domokos Mátyás egész érvényes életművével hagyott nagy erejű, figyelmeztető jeleket utókorára — egy Babits nyomában járó írástudó ennél többet nem tehetett volna.

Az egy évvel ezelőtt elhunyt legendás hírű szerkesztő és írástudó, Domokos Mátyás (szül. 1928) emlékére a budapesti Illyés Gyula Archívum és Műhely Az olvasó fényűzése címmel konferenciát szervezett 2007. május 31-én. Itt hangzott el Pécsi Györgyi kritikus és irodalomtörténésznek, a Kányádi Sándor- és Tőzsér Árpád-monográfiák szerzőjének előadása, amelynek rövidített változatát adjuk közre.