Ketten dolgoznak a kis kertben, nagyapó már túl a hetvenen, az unoka, aki Áron névre hallgat, alig ötéves. A tavaszi nap hét ágra süt, ami azt jelenti, hogy nagy, kerek arcával, mely melegen figyeli a földi világot, ráragyog mindenre, ami odalenn van.
A kisfiún rövidnadrág, kezében nagyoknak való ásó, és mindenről, mindenhez van kérdése.
— Nagyapó, te hiszed, hogy az a csemete, amit ide ültetsz, ki fog kelni?
Apó kiegyenesedik, bal kezével meg-megnyilalló derekát igazgatja jó felé, szalmakalapját levéve, töröl a homlokán.
— Emberke, a facsemete nem kel ki, csak a mag. S ha hisszük erősen, akkor bizony, megnő, de meg ám. Látod-e, mekkora lett a meggyfa is? Akkor ültettem, amikor te születtél. Ha erősen akarjuk, megnőnek a fák, de valamit tenni is kell azért.
Akkor megjelent a szomszéd gyümölcsösben Rita kutya, ő amolyan szobakutya, télen benn lakik a házban. Most odatartja a fejét, nyakát simogatásra a fiúnak.
— Nagyapa, ha erősen akarom, akkor Rita kutya átugorja ezt a kerítést? És ha csinálok is valamit azért, hogy át tudja ugorni?
— Azt te beszéld meg először Rita kutyával, aztán a gazdájával, aki amott kapálgat maga is vén fejjel.
— És ha erősen akarom, akkor kivirágzik a fakanál is? És ha erősen akarom, akkor ezen a meggyfán teremhet dió is? És ha csinálunk is valamit... ketten?
— Te fákon legelésző emberke, majd megtanítalak gyümölcsfát oltani, de nem hiszem, hogy a meggyfa befogadná a dióoltványt.
Rita kutya nem vett részt a kerti tájékoztatóban, csak engedte vakargatni a füle tövét, ez volt a legnagyobb öröme az ételen kívül.
Odalett a tavasz, az ősz is, amikor a maga kis szobájában Áronka a szekrény tetején felfedezte a virágvázát. Nézi, nézi erősen, és nem hisz a saját szemének. Nosza, veszi a széket, mászik föl, fönnebb, de el nem éri a cserepet.
— Nagyapó! — kiáltja erősen, hogy ott mindenki fölijedt, mi lelhette a gyermeket. Fut anya, fut apa, leghátul a nagyapó billeg. — Nagyapó, vedd le, légy szíves, a cserepet. Nézd, kivirágzott a fakanál! Ilyent ember még nem látott, csak én. Igaz, hogy erősen akartam? Te mondtad még a kertben... Erősen akartam egy kicsi csodát, egy kicsit, amekkora a szobám. Jaj, ezt el kell mondanom a tanító néninek, el... majd.
A cserepet apa vette le, adta a nagyapó kezébe. Nézték, nézték, a földből egy vékony zöld szál kúszott föl és állott meg pontosan a fakanál tetején, a fakanál kanalas fele fönn, másik fele a földben, és a zöld szál végén, a kanál tetején három szirmocskával egy növény.
— Jaj, nagyapa, ez igazi csoda. Ez az.
— Ez az a fakanál, amit már nem is kerestem, úgy eltűnt — mondja anya, de maga is csodálja a kis karcsú növényszálat.
— Nagyapa — ezt már halkan és kicsit elgondolkodva mondja Áron —, te... csináltál is valamit, mert erősen akartál valamit? Igen?
— Én annyit, hogy anyádtól elvettem, nem loptam, csak elvettem a fakanalat, beletűztem a földbe, s lám... Igaz, két szem magot is vetettem, aztán néha öntöztem.
A gyerek Áron úgy érezte, sosem tudja letenni kezéből a csodacserepet. Állott, s hogy foglalt volt mindkét keze, csak odasimította a homlokát nagyapó hasán az inghez, s anélkül, hogy levette volna szemét szüleiről, nagyapjáról, az éjjeliszekrénykére helyezte a csodacserepet, virágzó fakanalastul.
