Miközben a lefejezett rétyi honvédszobor kőtestét kiásták a múzeumkertben, egyik filozófus-történész ismerősünk a maga szakmája területén ugyancsak ,,ásott”, és olyan dokumentációs iratcsomóköteget hantolt ki a történelmi süllyesztőből, amely 1918. december 1. és 1919. december 9. — utóbbi a Szövetséges és Társult Főhatalmak és Románia között Párizsban aláírt szerződés — kisebbségi jogokat garantáló passzusait, valamint ezek államjogi és nemzetközi jogi értelmezését tartalmazza.
Az alábbi dokumentumok azért fontosak, mert a romániai államelnök-választási nemtelen politikai gerjedelmek közepette a román nagy és kis ártok kivétel nélkül meg nem történteknek tekintik ezeket, és elhallgatják. A közéletben eluralkodott útszéli hang, a közbeszéd témavilágát az egymásra vicsorgó indulatok hisztériás kavalkádja, a napok óta manipulált közbeszéd uralja, amelynek tárgya például az, hogy a kulturáltságáról nem éppen elhíresült jelenlegi államelnök egy, a támadó kígyón is túltevő villámgyors öklözéssel öt évvel ezelőtt megütött-e egy gyermeket, vagy ez is csupán a komcsi bajkeverő kurzusok odakozmált közéleti zacca?
Eközben szó sem esik arról, hogy ezeknek a fényességes államelnök-jelölteknek van-e kisebbségi programjuk, azonkívül, hogy a székelyföldi területi autonómia ellen rittyegtették a trikolórbojtos béres ostort, néhány esetleges kormány közeli állás biztosítása mellett van-e egy, az 1919. december 1-jei gyulafehérvári fogadalom utólag hazugnak, alattomosnak bizonyult ígéretéhez méltó, bennünket, erdélyi magyarokat szédítő ígérete?
Még ilyen sincs.
Arról nem is szólva, hogy az 1919. december 9-én elfogadott és Romániára nézvést kötelező érvényű szerződés milyen mennyei jogokat helyezett kilátásba. Mircea Geoană kirak-e bennünket, mint a macskát valamiért, ahogyan ezt a D-LP-vel összebújó politikai párválasztás idején tette?
Mi pedig ahelyett, hogy az egyik kutya, másik eb elnökjelölt határidőnaplójába íratnók elvárásainkat, mindenféle pótcselekvésekbe menekülünk, hol Elena Udrea asszony szoknyaráncát figyeljük, hol Geoană mester posztkomcsi garnitúrájának a feje fölött nézünk el, és nem érzékeljük, mert kényelmetlen, hogy ezek mit is műveltek velünk.
Végül is, ha nem ügyelünk, nem annyira azt a tízéves legénykét verték szájon, hanem velünk művelik ezt. Legalább az utolsó pillanatban ébredezzünk, és hallassuk szavunkat nemcsak egy elénk dobott álláscsontért, hanem valós követeléseinkért is.
