Minden kulturális autonómia ugyanis azzal alapozható meg, hogy egy kisebbség nemzetiségi kataszterbe gyűjteti össze tagjait. Nálunk hasonlóra nem volt példa. Felmerült viszont a kilencvenes években, hogy belső választásokat tartson a kisebbség, és egy erdélyi magyar kataszter elkészítése is szóba jött. Persze, nem az állami szervek, még kevésbé a többségi pártok vagy politikai elit részéről, belső vita folyt arról, hogy az állammodell szerint működő érdekvédelmi szervezet többek közt erre is támaszkodhatna emancipációs erőfeszítéseiben.

A dolog végül elaludt, mint annyi sok minden az évtized tervezgetései közül, máig tisztázatlan — bár sejthető — indokokból elmaradt a belső választás, el a népi számbavétel, az érdekvédelmi szövetség pedig tömegszervezet jellegét is elveszítette, és kevés kiábrándítóbb fejlemény létezik annál, hogy mára szimpla versenypártként viselkedik, a kormányra lépés alkalmait lesi, nyakra-főre köt kétes és átgondolatlan koalíciókat anélkül, hogy a nemzetépítés távlati szempontjait szem előtt tartaná, illetve hát épp az a baj, hogy azokat olyannyira távlati célokként emlegeti, mintha realitásuk már nem is lenne vagy lehetne.

A Vajdaságban, íme, sikerült a kisebbségeknek, igaz, egy vesztett háború és szövetséges állam széthullása után, a maguk külön választói névjegyzékének létrehozását törvénybe iktatniuk. E körülményeken túl azonban egy általunk elmulasztott lehetőségre is figyelmeztet példájuk. A délvidéki 14 százalékos magyarság és a többi ottani kisebbség ugyanis az uniós belépésre készülés körülményeit kihasználva érte el e demokratikus pluszt. A befogadás ígérete volt az, mely engedékenységre hangolta a szerb politikai elit mai többségi részét, s mely arra késztette, saját demokratikus hagyományai felé fordulva értékelje át, ami ott az utóbbi húsz évben többek közt polgárháborúhoz, nemzeti tragédiákhoz vezetett, és hozza meg a szükséges pályamódosítást.

Az erdélyi magyarság jövőjének alakulása uniós keretek közt még kevésbé lesz független a vajdasági és felvidéki magyarok sorsától, mint eddig volt. Ha egyiküknek sikerült külön állami egyetemet alapíttatnia (lásd a komáromi Selye János Főiskolát), a másik pedig döntő lépést tehet kulturális autonómiája megalkotására, az nem maradhat hatástalan az erdélyi magyarság kilátásaira sem. A két előttünk járó népcsoport sikere buzdító példa számunkra.