Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.
— Hú, de hideg vagy — mondta a szélnek —, bizony fújhatnál melegebbet is!
— Elég meleget fújtam a nyáron — felelte a szél. — Most tél van, hideget kell fújnom.
— Ne mérgelődj — mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.
— Hogyan járt a héja? — kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.
— Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: Kár, kár, kár!
— Milyen ostobaság — süvöltötte a szél. — Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok!
— Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét?
— Nem hallottam. Meséld csak el! — kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére.
— Itt lakott a vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg.
— A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?
— Ostobának elég ostoba történet — visította a szél. — Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.
— Hohó! — kiáltott a cinege — te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában? Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.
No de erre már a szelet is elfutotta a méreg.
— Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.
— Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát — suttogta vidáman.
