Többedmagammal az épület erkélyén voltam egyik beszélő emberként, ahonnan be lehetett látni a terepet, amelyet előbb erre éppen a pártvezetés tett alkalmassá, úgy tudom, központi utasításra. Abban az időben a lehetséges tömeglázadás szaga már a levegőben volt. A pártépületek biztonsága és védelme érdekében kivágatták a parkot szegélyező óriásnyárakat, egyéb fákat és bokrokat azzal a céllal, hogy ezek fedezékében az „ellenség" ne tudja megközelíteni a székházat.

A lakosság, mint mindig, ösztönösen tiltakozott a fák elpusztítása ellen. A pártvezetés a reklamációkat úgy próbálta kivédeni, hogy a hatalmas fákat életveszélyesnek, balesetveszélyesnek nyilvánította, s azt is kisütötték — ebben volt valami igazság —, hogy a nyárfák vattaszerű pihébe burkolt termése minden tavaszi virágzás után behinti a város szívét, elhangzott az is, hogy a hatalmas fák helyébe ültetett díszfák és cserjék szebbé, modernebbé teszik a parkot. A reklamálók részéről a fák védelme egyben álca is volt, a téma kapcsán szembeállhattak és odamondhattak a hatalomnak politikai kockázat és következmények nélkül.

Nos, a fák kiirtása után szabaddá tett terepen gyülekezett napi rendszerességgel a sokaság, köztük a cigány csoportok is. Ekkora lázongó tömeg indulatait nehéz mederben tartani. Ilyenkor az egymást túlkiabálni akaró ordítozás, a tömeg állandó mozgása, a gesztikulációk nemcsak felerősítik, hanem gerjesztik is az indulatokat, és lehetetlenné teszik az értelemig hatoló érvelést, pedig a tömeg információéhsége abban az időben a sokévi böjt után óriási volt.

Beszéd közben az erkélyről vettem észre, hogy ugyancsak a pártbizottság épületének védelme érdekében mai nevén a Gábor Áron utcát hatalmas betonteknőkkel zárták le, amelyeket, feltételezem, virágtartó ürügyén eleve úgy terveztek, hogy a járművek behatolását lehetetlenné tegyék. Látván ezt a forgalmi akadályt, talán kínomban is, a hangszóróban szóltam az ott lévőknek, hogy azokat a tankakadályokat az úttestről takarítsák el, ezentúl nem tűrünk meg semmiféle korlátot magunk körül, szabadon akarunk mozogni — ilyesmiket mondhattam.

Akkor és ott vettem észre, hogy az ott csoportosuló cigányok, mintegy parancsszóra, a magyarokkal-románokkal együtt nekiesnek a betonteknőknek, félrevonszolják azokat, és felszabadítják az utat. Hiányos tömeglélektani képzettségem akkor egészült ki azzal a tapasztalattal, amely minden körülmény között érvényes, hogy a cselekvés és cselekedtetés mekkora energiákat szabadíthat fel és egyben köt is le.

Abban a zűrzavaros időszakban egyébből sem álltunk, mint mindenféle bizottságok, testületek létrehozásából, ezek vezetőinek, tagjainak megválasztásáról. Gyorsan megtanultuk — nem is tudom, honnan — az ilyen szavakat, mint civil szerveződés, a demokratikus alap, a demokrácia szavakat nyúztuk, ha kellett, ha nem. Ebbe a bekiabálásos, randalírozó szövegelésbe bekapcsolódtak a téren gyülekező cigányok is. A nagy hangzavarban, az egymásra beszélésben nem lehetett szót érteni, az őrkőiek másokat akartak vezetőnek, mint a vojkániak vagy a libóciak. Akkor kiabáltam le a tömegbe, hogy fejezzék be a hőzöngést, vonuljanak félre, és válasszanak maguknak maguk közül közmegegyezéssel vajdát, vezetőt, amit akarnak. Ilyen a demokrácia, ez a demokrácia!

A hatás szinte elképzelhetetlen volt.

— Mi választhatunk azt, akit akarunk?

— Igen, igen — erősítettem rá a felhívásra —, azt választjátok, akit megfelelő vezetőnek tartotok.

Ismét utólag esett le nálam a tantusz, hogy addig sohasem választhattak semmire sem maguk közül olyan embert, akit ők akartak, ilyesmire tulajdonképpen sor sem került, mindig rájuk oktrojáltak, mint mindannyiunkra, olyan személyt, csoportot, akit vagy amelyet mások jelöltek ki.

A szabadság érzete tulajdonképpen ilyen apró mozzanatokból áll össze.

A cigány tömeg erre megfutamodott a Mihai Viteazul, a Lótéren át a mai Váradi József utca, majd az Őrkő felé.

A tömeg zöme a téren maradt, és viszonylag normálisabb körülmények között folytathattuk a sokasággal való egyezkedést, mérsékelhettük az agresszióba hajló, a leszámolásos indulatokat.

Ezért egyébként még ma is kapok hideget-meleget, főleg szemrehányást.

A cigány sereg egy óra — két óra? — elteltével (ilyenkor megáll az idő) ugyancsak a lejtőn lefelé rohanva tódult vissza, és ordibálva közölték, ki lesz a vezetőjük. A Nagyobbik Dima volt, aki aztán évek múlva is hálás volt nekem, pedig nem én, hanem maguk választottak vezetőt.

Az első március 15-én, amikor óriási tömeg gyűlt össze a Kisstadionban — hisz még a későbbi román hírszerző szolgálati főnök, Virgil Măgureanu és különítménye is tiszteletét tette —, jelen voltak a magyar diplomácia képviselői is, a Nagyobbik Dima harmadmagával addig várakozott, amíg közelünkbe nem férkőzött, és csak annyit akart közölni, hogy ők is ott vannak, mert ők is magyarok, s ez az ünnep az övék is.