Az igazi próbatételek azonban csak ezután következnek Boc és csapata számára. A kormány beiktatásánál ugyanis még egyes liberális és szociáldemokrata képviselőt az előrehozott választásoktól való félelem, illetve a pártvezetésükkel szembeni elégedetlenség vitt rá arra, hogy bizalmat szavazzon a korábban egyszer már megbuktatott kormányfőnek. Nem valószínű azonban, hogy például a költségvetési törvény vagy a nyugdíjreformról szóló tervezet esetében is hasonló megfontolás alapján voksoljanak az ellenzékiek, ami igencsak megnehezítheti a kabinet dolgát. Nem véletlenül próbálta politikai ellenfele rokonszenvét is elnyerni Emil Boc, amikor beiktatása előtti beszédében hangsúlyozta: együtt kíván dolgozni az ellenzéki alakulatokkal, az általuk javasolt megoldásokat pedig figyelembe veszi. Nem valószínű, hogy ennyire megváltozott volna az a miniszterelnök, aki korábban hetvenszázalékos támogatottsággal a háta mögött is a felelősségvállalást és a sürgősségi rendeletet részesítette előnyben a parlamenti vita helyett, magatartása sokkal inkább arról tanúskodik, tudatában van annak, hogy meglehetősen törékeny a mögötte álló parlamenti többség, és a rá háruló feladat is igencsak hálátlan. A miniszterek meghallgatása során ugyanis kiderült, sok jóra nem számíthatunk a következő hónapokban, szűkösnek ígérkezik a 2010-es esztendő, alkalmazottak tízezrei kerülnek utcára, befagyasztják a béreket és a nyugdíjakat.

Nincs könnyű dolga tehát a karácsony előtt beiktatott Boc-kabinetnek, s bár a parlamenti szavazás egyelőre véget vetett a politikai válságnak, a gazdasági és a szociális krízisből való kilábalásra várnunk kell még. Hogy mennyit, az nemcsak a demokrata-liberális—RMDSZ-kormány szakmai hozzáértésén, hanem az ellenzéki alakulatokkal, a szakszervezetekkel és munkáltatókkal való kapcsolattól is függ. De talán leginkább attól, hogy a Cotroceni-palota lakója folytatja-e eddigi konfrontatív politikáját, vagy pedig végre komolyan veszi az alkotmányban rögzített közvetítői szerepkörét.