Játékkal szolgálni mindig, mindenhol és minden körülmények között lehet. Főleg az év utolsó hónapjában. Ünnepek idején.
Lehet szolgálni egy tömbház parányi szobájában is, ahol az életvédelemben soha el nem fáradó gyermekorvos alkalmi rádióstúdióvá alakította át lakását, és egy telefonkagylóval a kezében műsort vezetett. Megtisztelt bizalmával, így kerültem a „mikrofon" elé én is. Magam mellé állítottam két gyermeket, és becsaltam a játékba az őket kísérő édesanyát és nagymamát is, valamint a házigazdát. Együtt keltettük életre Jókai Mórnak egyik karácsonyi történetét, és ezzel üzentük a nagyvilágnak, hogy ebben az értékvesztő korban az igazi ajándék nem az, amit drága pénzzel vesz meg az ember, hanem az, amit önmagából ajándékoz a másik embernek. Lélekben születő ajándék soha el nem fogy, üzeni nekünk a nagy író. Mi azt továbbítottuk. A történet hőse, az özvegyen maradt kilencgyermekes csizmadia semmi mást nem tud adni az ünnepen a kilenc gyermekének, csak egy karácsonyi éneket. Az éneket kezdetben kedvetlenül ízlelgető gyermekek lassan-lassan bemelegednek, és észre sem veszik, hogy mikor tölti be a hangjuk azt a nagy házat, ahol ők a szegény lakók. Felszabadult, önfeledt énekükben megszületik a legszebb ajándék.
Szolgálni lehet karácsony éjszakáján templomban. Pásztorjátékban, felidézve a betlehemi éjszaka drámáját, amikor a szent pár előtt minden ajtó zárva maradt. Azt az éjszakát, amelyben csak egy hajléktalan szegődött társul. Ő mutatta meg az utat az istállóbarlanghoz. Egy ilyen pásztorjáték után egy évben, miután a karácsony éjszakai szentmise után kiürült a templom előtti tér, különös dolog történt. Mintha az időből lépett volna ki, szembetaláltam magam egy hajléktalannal. Nyugodt volt, derűs, elégedett. Tanúsítom, hogy boldog, mielőtt lefeküdt valahol Isten szabad ege alatt. Úgy jártam vele, mint azzal a vak emberrel, akit átsegítettem az úton, miközben úgy éreztem, hogy ő vezet engem.
Szolgálni lehet öregek napközi otthonában, ahova a napokban elkísértek ,,tanítványaim", akik munka után nem ebédelni mentek, hanem örömet osztani. Gondolatban megköszönöm nekik, a Visky Árpád Színjátszó Kör tagjainak.
Szolgálni lehet egy játékos lelkű pap felkérésére Szent Miklós püspöknek öltözve Mikuláskor. Alkalmi öltözőm a gyóntatószék volt, ahol éppen az engem megbízó pap által készített püspöki süveget tettem a fejemre, amikor egy gyanútlan hívő be akart nyitni hozzám gyónni. Igen, ez a ,,szolgálat kockázata". Még szerencse, hogy a szemfüles sekrestyés asszony idejében közbelépett.
És lehet szolgálni az év utolsó napján is szilveszteri műsorban. Sok szenny lepi be az ember lelkét egy esztendő alatt. A közömbösség rozsdája is kikezdi az emberi kapcsolatokat. Sok minden megkeseríti az ember életét. Komédiásét és nézőét egyaránt. Jót nevetve, hatalmasat, szívből, megtisztul a lélek, oldódik a szorongás. Játék után minden újrakezdhetőnek tűnik. Nem szégyellem azok mellé a szerepek mellé, amelyeket Tamási Áron, Shakespeare vagy Szophoklész írt, egy sorba állítani azt a kabaréban életre keltett, üres üvegeit áruló kis embert, akit naponta megaláz az üvegbegyűjtő főnöke. A jelenet után a ropogó tapsban éreztem, hogy ott ülnek a teremben valahol a naponta megalázott kis emberek. Jót nevetve ismét embernek érezték magukat. Győztek!
A nevetés Isten szeretetének záloga.
És szolgálat volt a Sing-Sing mellett énekelni karácsonyi dalokat, miközben a polgármesteri hivatal osztotta az ajándékokat a társadalom szélére sodort embereknek. Ott történt meg, hogy az egyik ajándékosztás után egy kislány utánam futott: tessék nekem adni ajándékba még egy... dalt! Miközben a nagy csomag ajándékot ottfelejtette a karácsonyfa alatt. Elég volt neki egy ének. Örült neki. Akárcsak a jó öreg Jókai meséjében az a kilenc gyerek. És boldog volt, akárcsak azok.