Én és környezetem (család)nevem napján erre bontunk pezsgőt, és erre koccintunk, mert ez alapvető feltétele annak, hogy a hiedelem szerint egész esztendőben hasznos cselekvőmunkát végezhessünk. Ezt mi magunk is tegyük, ne csak mástól várjuk el. És ha valaki házat alapoz, és erre épít falakat, ne azt rikoltozzuk, hogy előbb a tetőt kellett volna elkészítenie, hanem segítsünk habarcsot kavarni, és ne szavakat habarni, mert nem a szavak kötik meg a kőrakást s a betont, hanem az okos munka, a cselekvés.

Ezekben az óévi napokban a hazai és ezen belül a székelyföldi magyarság húsz évvel ezelőtti három legnagyobb közösségi élményének visszapörgetésével foglalkoztam. Az első nagy élmény ’89 decembere, amikor, legalábbis lényeges dolgokban, nem egymással pöröltünk és vitatkoztunk, hanem azokkal, akik a közemberek akaratának következményeként kialakuló társadalomszerveződésből ki akartak bennünket, magyarokat iktatni. Az akkori, a mi korunkban addig legsikeresebb rendszerváltást hozó óesztendő végére aztán ráerősített a február végi könyves tüntetés a magyar oktatásért, ami körül köreinkben sem vita, sem viszály, sem veszekedés nem lehetett. Eme kettős élményre épült aztán a harmadik: az első háromszéki szabad március 15-e, amely a magyar lakosság nemzeti önazonosságának hatalmas, gyönyörű ünnepségévé nőtt, terebélyesedett, és ezen túlmenően a nemzeti ügyeinkért való addigi kiállás beteljesülését, csúcsteljesítményét jelentette. Elképesztő közösségi akaraterő üzenetét közvetítette a magunk és mások számára.

Kívánhatnék-e mást, minthogy az új esztendőben hasonló egyéni és közösségi élmények irányába forduljunk a nemzeti önmegvalósításban és a közösségteremtésben.

Adjon Isten tehát minden jót, vigye el mind a nem jót; újesztendő hozzon újat, vigye el a régi rosszat; adjon Isten eleget, szekerünkbe kereket, köcsögünknek feneket az új esztendőben.

Bort, búzát, békességet, sötétségben fényességet...