Egy eléggé tarka esztendőn vagyunk túl. A mélyröptében leledző sportéletünket kétoldalról is megpróbálták holmi hamis ígéretekkel — lényegében alaptalan ígéretekkel, hiszen gazdasági válság idején 40 millió euróba kerülő sportcentrum Sepsiszentgyörgyön történő megépítése egy olyan területen, melynek tulajdonjoga lényegében a mai napig sem tisztázott, ilyen mesékkel Ali basa sem szédítette negyven rablóját;
vagy ott van a másik, mely egy városi sportklubról szól egy olyan időszakban, mikor tényleg kellene már egy városunkhoz kötődő klub, de nincs sportbázisháttere, mert amit magáénak vall a megálmodó, azon mások sportcentrumot akarnak építeni, ahová létrehoznak majd, feltételezzük, néhány olimpiai központot, hiszen amilyen jól menő klubunk, sportegyesületeink vannak, azoknak egy szerényebb korszerűsítés, felfrissítés is megfelelne — felbokrétázni, hogy legyen, mit néznünk, s ne a valóságra figyeljünk. Elhangzottak a bombasztikus ígéretek, de a cselekvő szándékoknak a leghalványabb jeleit sem véltük felfedezni. Így aztán egyre meggyőzőbbé válik az a szólásmondás, hogy ,,gyertek, tartsatok velem, mert úgysem csinálok semmit." Csak úgy ne járjanak ezek a ,,bokrétagyártók", mint az a rendőr, aki meglátott egy eldobott banánhéjat, s hirtelen a fejéhez kapva, felkiáltott: a fene egye meg, most el fogok esni!
Na szóval, értsék már meg az urak — hadd ne mondjam, magas tisztségbe felkent pártkatonák —, a sportot nem szabad besorolni a politika fegyvertárába. A sport mindennapi életünk része kell legyen, de nem úgy, hogy a sporttal köszönő viszonyban sem lévő pártkatonák zászlóvivőjének használjuk! Élni lehet vele, sőt, kell is, de nem úgy, hogy ráépítik a kiadós vacsora után alvásukat megzavaró rémálmaikat. Mert ezt tették az elmúlt években. Ezért is lett még tarkább a 2009-es sportév. Nem álmokra van szükségünk, hanem józanul megfontolt, átgondolt terveken alapuló tettekre. A megyében nincs egy hivatása magaslatán álló sportvezetés — mert a megyei sportigazgatóság nem vezetőszerv, azzal hogy kioszt néhány plecsnit, kupát, diplomát egy-egy rendezvény szervezőinek kérésére, csak apró szolgálatot tesz a sportnak —, ezt ez idáig csak Kézdivásárhely ,,vette észre", s ezért is hozta létre a polgármesteri hivatal mellett működő sportirodát! Mit tesz, tett a többi város, élükön a megyeközponttal? Nem csoda, ha sorra elfogynak a sportegyesületek, s amelyek még megmaradtak, csak hibernálnak. Eredményeik mind a teljesítménysport, mind a tömegsport terén nagyon szerények. Klubjaink — az MSC és az ISK-ok — sem jaj, de magasan járnak, az MSC abból él, amit az ország más megyéiből hoz soraiba, az ISK, különösen a szentgyörgyi, saját sportbázisa hiányában csak szenved. Az elmúlt esztendőben alig tudott négy-öt bajnoki címet szerezni. Meg kell értenünk, nincs is akinek dolgoznia, kézilabdában, labdarúgásban, tornában s a többiben sincs biztosítva a folytonosság, mint láttuk, az elmúlt két évben még a női kosárlabdában sem, hiszen a szentgyörgyi játékosok alig-alig jutottak szóhoz. Jogos a sokak megfogalmazta kérdés: és akkor kinek is nevelik a sportolókat?
Száz szónak is ez a vége: az eddigi tapasztalatok alapján kialakult szerény véleményünk szerint kell egy kezdeményező, dolgos, sporthoz értő és sportot szerető megyei sportvezetés, melléje minden városnak egy, a város sportjával foglalkozó sportiroda, kell minden városban egy-egy városi sportklub (jobb, mint a mai —hangsúlyozom: a mai — KSE), ha akarjuk, hogy sportéletünk zuhanása megálljon. Aztán kellenek sportlétesítmények — a kézdivásárhelyi pályaépítő láz is alább hagyott —, amíg újakat építenek, a régieket kell ember elé valóvá varázsolni, kell legyen mindenik városunknak egy jól átgondolt gazdasági hátteret, emberanyagot, lakossági igényt figyelembe vevő, kivitelezhető elképzelése, terve, stratégiája, ha így jobb. Kellenek megyeszerte lelkes, a sportért élni-halni tudó testnevelők, edzők, vezetők, sportemberek, akik fáradságot nem ismerve dolgoznak is a sportért. Nem a sport üzleti lehetőségeit kémlelik, hanem a munkában rejlő örömet keresik, a gyerekek, fiatalok kifejezésre juttatott igényeit helyezik mindennapjaik előterébe. Természetesen, megfelelő motivációval a háttérben. És még valami: Egyetemünk van! Ezt sporttéren is kamatoztatni kellene. Okosan, politikamentesen.
A téli olimpiát, a nyári labdarúgó-világbajnokságot lekéstük, így aztán abszolút semlegesekként nyugodtan, távolról figyelhetjük, de a nyáron sor kerül az I. Ifjúsági Olimpiára Szingapurban (aug. 14—26.), kíváncsian várjuk, lesze-e Kovászna megyei fiatal a hazánkat képviselő küldöttségben. És arra is kíváncsiak leszünk, hogy hány Kovászna megyei szerepel majd a világ- és Európa-bajnokságokon, hogy hány érmesünk lesz, és hány országos bajnoki címet szerzünk, hány országos csúcsot döntünk... Mert ahogy annak idején Kalith Attila bácsi, a kézdivásárhelyi atlétikai iskola mestere mondotta: szép dolog a bajnoki cím, de melléje bajnoki címek kellenek, a bajnoki címek mellé országos csúcsok illenek, a bajnoki címek, országos csúcsok mellé nagy nemzetközi sikerek dukálnak...
Túl igényesnek tűnünk? Lehet. De amikor egyre magasabbra helyezzük sportmozgalmunk mércéjét, csak azt akarjuk, hogy végre használjuk ki gyerekeink tehetségét, s olyan sportéletet teremtsünk, mely méltó kicsiny megyénk nagyjaihoz! Mert függetlenül attól, hogy hol és kinek, kiknek a vezérletével — itt hadd jegyezzük meg: ha mindenkori vezetőink képesek lettek volna megteremteni a feltételeket, nem mentek volna el máshová szerencsét próbálni hat-, hétévesen, vagy érettségi után — értek fel sportpályafutásuk csúcsára, ők itt születtek, ezen a tájon, s ők élhetnek bárhol, akkor is a mieink maradnak, a mi népünk rátermettségét, szorgalmát, munkaszeretetét, kitartását bizonyítják, igazolják! Ideje már, hogy megtanuljunk élni e nép istenadta tehetségével! Az első igazán nagy lépés e téren 2010 legyen!