Az egyéni felelősség, a nemzeti és egyéni megújulás szükségességéről beszélt Sólyom László is újévi beszédében, aki a kollektív, azaz a közös és élő nemzettudat megerősítésére hívott fel mindannyiunkat, határoktól függetlenül.

Nekem meg József Attila jutott eszembe, ki így ír (1935-ben!) a Levegőt című versében: ,,Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott / hazafelé menet? (…) / Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba írják, miről álmodoztam, / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg. (…) / Óh, én nem így képzeltem el a rendet. / Lelkem nem ily honos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, /aki alattomos. / Sem népet, amely retteg, hogyha választ, / szemét lesütve fontol sanda választ, / és vidul, ha toroz. / Én nem ilyennek képzeltem a rendet. (…) / Az én vezérem bensőmből vezérel! / Emberek, nem vadak — / elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel, / nem kartoték-adat. / Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!"

Azt hiszem, ma sem lehetne érzékletesebben leírni helyzetünket, mint azt nagy költőnk tette egykoron. Ákos kicsit mérgesebben, szókimondóan, aktualizálva mondott hasonlókat. És sógornőm is, ki — mikor Európai Uniót, Világbankot s más közismert vagy kevésbé publikus manipuláló hatalmasságokat soroltam fel mai helyzetünk bűnbakjaiként — csendesen megjegyezte, hogy a hatalmon lévőket bizony mi választottuk meg, és tűrtük, tűrjük ma is el. Ez pedig nagy igazság. Mert lehet, mindig lehet külső és belső okokat, bűnbakokat keresve mentegetőzni, ha valami nem megy, de amíg csak a szerb, a szlovák, a román, a cigány, a zsidó, az orosz, az amerikai, a bankár, az unió a hibás mindenért, és sosem mi, vagy mi is, addig nem is jutunk egyről a kettőre. József Attila, Ákos, Sólyom László is egyaránt felelősen szeret minket. És éppen felelős szeretetük állít elénk tükröt. Megújulásra igencsak megérett egyéni és kollektív magyarságtudatunk, a nemzeti összetartozás-érzésünk, és a hitünk, az ezerszer elfelejtett, megtagadott keresztény hitünk is. Ezt mutatja a foncsorozott üveg. Nem könnyű belenézni, és csak emelt fővel látja meg benne tekintetünk azt, amit végre látnunk kell. Emelt fővel s egyenes gerinccel.

A köztársasági elnök így fejezte be beszédét: Isten, áldd meg a magyart! Szebbet, jobbat én sem tudok kívánni, mondani.