Eszembe jutnak a szentgyörgyi „forradalom" éjszakái a Szemerja negyedi tömblakásban, ahol — naivan híve az álhíreknek — tűzoltócsákánnyal őriztük a blokk bejáratát, hallgatva az előttünk levő háztömbről gellertet kapva felvijjanó lövedékek sivítását vagy az Előpatak felől felhangzó akkora durranást, hogy szó szerint kiestem tőle az ágyamból. Eszembe jutnak az áldozatok, az ártatlanok és a vezetőiktől, parancsnokaiktól megvezetett kiskatonák, akik a maguk során ugyanilyen jóhiszeműen lőttek a vélt ellenségre, s találtak el véletlenül vétlen fiatalt, gyereket, időst. Ma is látom a kaszárnya épületeit, s körötte a lyukacsossá szétpuffantott Állomás negyedi lakásokat. De eszembe jutnak a forradalmat megrendezők, irányítók és ellopók sokszor arctalan képviselői, akiknek — mint Kovács György középkori zsoldosainak — valóban „egyre megy, hogy hegyre, avagy völgybe megy", azazhogy hány ártatlan áldozat kell céljaik eléréséhez. Felvillan egykori naivitásunk, amikor hittünk még a Nemzeti Megmentési Frontban, Iliescuban, amikor — mint sok hasonszőrű erdélyi magyarnak — úgy éreztük, kötelességünk belépni az egyetlen érdek-képviseleti szervünkbe, az RMDSZ-be. Szegény amerikás Hámos László s szabadeurópás Ara-Kovács Attila, akik épp Szentgyörgyön jártak, csodálkoztak is szent együgyűségünkön. Ó, idők... Akkor nem hittünk nekik, pedig elébb láttak a mi orrunk hosszánál. Vagy gondolhatunk a gombaként kinövő „új" ellenzéki pártokra mint alternatívákra, melyeknek vezetőiről egymás után derült ki, hogy beépített emberek. Ügyes, mondhatnánk mai ésszel.

De visszagondolhatunk korábbi időkre is, fiatalkorunkra, főként most, hogy a Duna Tévé emlékező műsorai feltépik a múlt behegedtnek vélt emléksebeit. Amikor a magyar irodalmi olimpia hatására — mely utóbb a hatalom számára oly veszélyes, fiatalokat összekovácsoló fórumnak bizonyult — sokunknak kinyílott végre a csipánk. Beszélgettünk, találkoztunk, leveleztünk. A levelekre magyarul is felírtuk a települések neveit. Ekkor szóltak először „jóindulatúan" a szüleimnek, hogy ne magyarkodjon a gyerek, ha tovább akar tanulni. S ekkor mondták meg apámék azt is, hogy nekem még egy nagyon jó okom van arra, hogy befogjam a szám. Persze, a származásom. Megemésztettem. Nem volt könnyű akkori fejjel. Itt, Békésen mondta egyszer katolikus papunk — nekem Atyám —, hogy legyek büszke rá. Az olimpiára visszatérve, mai nap is büszkén őrzöm a kolozsvári egyetemisták újságjának, az Echinoxnak a különdíjait, melyeket Gagyi Jóska, Lázok János, Szőcs Géza azért osztogatott, mert „tartást" véltek felfedezni az ifjonc tollnok dolgozatában. Beugrik a lázadó Vas Laci képe is, aki furcsa és nagyon gyors vérrákban halt meg nem sokkal azután, hogy ultraradikális gondolatait egy kolozsvári diákotthon hálójában egy éjszaka közzétette. Visky Árpádot sokan ismerték. Történetét is, de a kevésbé ismert Márton Laci, volt osztálytársam szelleme is itt leng, akit a besúgó talpnyalók önkénye és szadista terrorja kergetett önkezű halálba. Bencit, unokatestvéremet is szinte hallom, ahogy sápadtan mondja szüleimnek: Apámat bevitték! Vagy az én apám, aki — kicsit a sorsot is kihívva maga ellen — egy évig volt „inculpatul Pálmai" (Pálmai vádlott). Egészen szívinfarktusáig. Vagy a Szent Anna-tavi események — melyekből ugyan kimaradtunk, mert a tusnádi nyeregben táboroztunk — hatására bekövetkezett első „látogatásom" a Szekun, Marosvásárhelyen. Azt az érzést sem kívánom senkinek, amikor az ember iratait hátrahagyván belép azon a kapun... A második vizit már Besztercén esett meg, ahová házkutatás után kerültem kicsit hosszabbra sikeredett jegyzőkönyvírásra. Az egyetemen belgyógyászati előadásról szedtek ki, Besztercén a sebészeti műtőből. Ja, pszichológiai hadviselés... De beszélhetünk ifjúságunk szilvesztereiről, ahol nem tudtunk olyan kevesen lenni, hogy a magyar és a székely himnusz miatt ne kérdeztek volna olykor fel. És beszélnünk kell a fehér holló(k)ról, azaz azokról a nagyon ritka emberekről ,aki(k) ott dolgoztak, de nem adták el a lelküket, és kirúgásukig („nyugdíjazásukig", várható vagy váratlan halálukig) ott segítettek, ahol tudtak. Néhány iskolatársam neki(k) köszönheti, hogy él, és ép ember.

Kitörölhetetlen Berde tanár úr alakja is, akinek maró szarkazmusa, csípős iróniája ellenére is boldog rabjai, mondhatni, cinkosai lettünk Walter komámmal, mint ahogy cinkos összekacsintás jellemezte Ferenczi tanár úr filozófiaóráit is. Anikó „néni" színjátszó csoportjának, irodalmi rendezvényeinek aktív résztvevője lenni ugyancsak kitűnő iskola volt. Radnóti- és József Attila-estünk egy-egy előadást ért meg betiltásuk előtt. Hiába, a Nagy költészet a halál árnyékában cím vagy az Én nem ilyennek képzeltem a rendet... gondolatmagva nem volt kívánatos.

Sokszor eszembe jut a profi módon gerjesztett félelem, az évek során ránk rakott béklyó, dermesztő agyag, melyek levethetőségéről, valós törékenységéről csak akkor szereztünk tudomást, amikor a mindezt kiötlő hatalom villámgyorsan összedőlt. Akkor döbbentünk rá sokan, hogy egy idő óta már mi magunk tartottuk életben a rendszert, épp a saját félelmeink által gerjesztett kötőanyaggal, mely a mindenkori regnálók számára az éltető anyatej volt.

Mostanság eszembe jut az is, nem kellene kikérnem nekem is a dossziémat? Hiszen kíváncsi az ember, vajon kik és mit jelentettek rólam? Ugyan sokakról sejtettük, tudtuk — szerzett családtagról, osztálytársról, vélt barátról is akár —, hogy besúgó, de... De vajon megtegyem-e? Nem épp magamban fogok világokat összedönteni? Mert épp olyanról, netán egykori bizalmasról, példaképről derülhet ki valami, hogy...

Nemrégiben a játszmákról szedegettem össze pár gondolatot, s ennek kapcsán a világgal s így a velünk is játszó hatalommániásokról. Utóbbiak kapcsán pedig óhatatlanul beszélnünk kell az elbutított, lassan zombivá tett embertársainkról — egyre növekvő tömegükről —, az Afrikában zajló borzalmakról — melyek milliókat érintenek, mégsem vagy csak alig szólunk róluk —, a „véletlenül" ránk szakasztott, de a túlnépesedést jól szabályozó furcsa járványokról. És még rengeteg mindenről. S ha ezt tesszük, bizony erősnek kell lennie bennünk az istenhitnek, hogy ne érezzük úgy, Ő elhagyott minket.

Jelentem, nem érezzük. A vigintárium első oldalát, annak első sorát lelkész írta anno.