Öt esztendővel ezelőtt ugyancsak ilyen idő tájt, január első napjaiban heves román tiltakozást váltott ki a magyar prefektus kinevezése. Fenyegetőztek a román pártvezérek, és tüntetően távol maradtak a beiktatásról. Idén nem váltott ki semmilyen látványos ellenreakciót György Ervin kinevezése, a román pártok vezetői megjelentek az eskütételen, koccintottak, és jó munkát kívántak.
Mindez a helyzet normalizálódását jelzi, lassan a székelyföldi románság, sőt, nacionalista hangokat megütő vezetői számára is természetessé válik, hogy a román kormányt képviselheti egy magyar ember itt, Székelyföldön, a miniszterelnök magyar helyettese kezdheti a hivatalos üzenet tolmácsolását a helyben többségben élők anyanyelvén. Tulajdonképpen ez nem kevés, hozzájárulhat közérzetünk javulásához, egyik és nem az egyetlen pozitív hozadéka az RMDSZ-es kormányzati szerepvállalásnak.
Az RMDSZ igen nehéz helyzetben vállalt feladatot az ország irányításában, megszorító intézkedések egész sora következik, vezetői mégis bizakodóak, úgy vélik, az igen szűkre szabott költségvetéssel is fejleszthető Erdély, Székelyföld, és a törvénykezést sikerül a magyar közösség szempontjából kedvező irányba alakítani.
Nem véletlen azonban Tőkés László kijelentése a csetlő-botló magyar összefogás igen feszült hangulatú pénteki találkozóján. Az EMNT elnöke úgy fogalmazott: „az RMDSZ olcsón szabta meg a liba árát". Lehet, sikerül majd eredményeket felmutatnia, de a jelentős, nagy célkitűzések mintha hiányoznának a prioritások közül. Az előző négyéves mandátum egy sokkal szavahihetőbb partner oldalán már bebizonyította, a hatalmi szerepvállalás a normalitás meghonosítására elegendő: a román közösség számára is elfogadhatóvá váltak a magyar vezetők, és sikerült megszerezni az erdélyi, székelyföldi megyéknek az adófizetői révén amúgy is kijáró finanszírozást. A magyarság megmaradásához azonban ennél sokkal többre van szükség, ismételgessük csak: megfelelő oktatási rendszerre, magyar egyetemre, no meg személyi elvű és területi autonómiára. Mindennek csak halovány nyoma a mostani egyezségben. Marad a régi kérdés: merjünk-e nagyobbakra is nézni? Valamint Adyval tovább: mi lesz ebből, tekintetes úr?