Volt egyszer a régi időkben egy királyság. Ennek a királyságnak nagyon különös zászlója volt. Sötétkék, majdnem fekete alap közepében egy aranyszínű pont ragyogott. Ez az Esthajnalcsillag volt, a sötétkék posztó pedig az éjszaka előtti, illetve a kora hajnali ég színére emlékeztetett.
Ennek az országnak a lakói úgy hívták az Esthajnalcsillagot, hogy Isten szeme. Isten felnyitja a szemét este az égen, és figyelmeztet, hogy fejezzük be a munkát, térjünk nyugovóra, mert jön a sötét éj; és felnyitja a szemét hajnalban, biztat és reményt ad, hogy felkel a nap, meleg lesz és világosság.
Napközben az emberek úgy élték az életüket, mint bármilyen más ország lakói. Egy szép napon a királylány, aki már eladósorban levő hajadonná serdült, kikocsizott az erdőbe a barátnőivel és szolgaseregével. Volt egy kis tó nem messze a kastélytól, ott akart fürödni. Igen ám, de útközben, amikor a tó felé kocsikázott, megtámadták őket a rablók. Mert rablók is voltak ebben az országban. Nem volt olyan nyugodt és békességes, mint amilyennek a kastély környékén látszott. Az erdő, a sötét erdő tele volt haramiával. Nagyon megijedt a királylány:
— Jaj, mi lesz most?
Ám ekkor az erdőből előlépett egy ismeretlen lovag, talpig páncélban, leeresztett sisakrostéllyal, és a rablók közé ugratott. Kihúzta a kardját, és aprítani kezdte őket. Több sem kellett a rablóknak, megijedtek, és inaltak be az erdő fái közé. Habár sokan voltak, ettől az egy lovagtól visszarettentek.
Amikor már nyugalom és béke volt, a királylány kiszállt a hintóból, és azt mondta:
— Köszönöm, lovag, hogy megmentetted az életemet! Mutasd meg magad, hadd lássam az arcodat!
De a lovag nem húzta föl a sisak rostélyát, hanem egy ideig szótlanul állt, aztán fölszállt a lovára, és elvágtatott.
Teltek-múltak a napok, közeledett az ország ünnepe. Minden évben egyszer nagy sürgés-forgás támad a kastélyban. A kastély népe fölkel már kora hajnalban, hogy lássa a Hajnalcsillagot, az Isten szemét. És amikor fölkel a nap, megszólalnak a kürtök annak jeléül, hogy lovagi torna kezdődik. Lovagok érkeznek az ország minden tájáról megmérkőzni egymással. A bajvívás addig tart, amíg az Esthajnalcsillag ismét föl nem tűnik az égen. Ekkor ünnepi vacsorát rendeznek a bajnokok tiszteletére.
Ez az év azért is különleges volt, mert most lett felnőtt a királylány, és a király kihirdette, hogy az idei torna győztesének adja a lány kezét.
A királylány reménykedett, hogy hátha az ismeretlen lovag is megjelenik majd, aki megmentette őt a rablóktól. Amikor fölkelt a Hajnalcsillag, és az egybegyűltek énekkel köszöntötték, ő csak tekingetett jobbra-balra, hogy érkeznek-e már a lovagok, és ott van-e közöttük az ismeretlen. Ott volt bizony! Méltóságteljesen bevonult a lován.
Elkezdődött a játék. Az volt ám a haddelhadd! A lovagok kopjákkal meg kardokkal vívtak, kiütötték egymást a nyeregből. És mire leszállt az est, egyetlen lovag maradt győztesen a porondon: az ismeretlen.
Ujjongott a tömeg, mert a királylány közben mindenkinek elmondta, hogy ő volt az, aki az erdőben megmentette az életét a haramiáktól. Így hát a király is örült, hogy ez az ismeretlen lovag lett a győztes. Fölállt a helyéről és a bajnok felé fordult.
— Mutasd az arcod, jó lovag!
Ezer meg ezer ember állt, ágaskodtak a kisebbek, várták, hogy a lovag fölemelje a sisak rostélyát, de a lovag megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott a messzeségbe. Nagy csalódás volt. A királylánynak talán még a könnye is kicsordult. Dicséretére legyen mondva, hogy panaszszó nélkül ülte végig a vacsorát, amelynek végén közösen énekeltek, majd ki-ki nyugovóra tért.
A királylánynak nem jött álom a szemére, ott sóhajtozott a hálószobájában. Amint búslakodott, egyszer csak kinézett az ablakon, és úgy látta, mintha a kastély melletti dombtetőn ott lenne a lovag. Ott ül és csak néz az éjszakába. Gyorsan magára vett egy szép kis hermelinpalástot, és kiosont a kastélyból. Elindult a domb felé. Amikor fölért a dombtetőre, csalódottan látta, hogy nem ezen a dombon ül a lovag, hanem a következőn. Lesietett a dombról. A következő már egy kisebbfajta hegynek is beillett, mégis fölkapaszkodott rá, de megint ugyanaz a szomorúság érte, nem ennek a kis hegynek a tetején ül a lovag, hanem még messzebb, egy nagy, magas hegy tetején.
A királylány egész éjjel gyalogolt, míg végre, hajnal tájban fölért a magas, kopár, sziklás hegy csúcsára, és a hegytetőn valóban ott ült a lovag.
— Már vártalak — mondta csöndesen.
A királylány fölragyogott.
— Vártál? És most végre megláthatom az arcodat?
A lovag fölemelte a sisak rostélyát, s a tekintete úgy ragyogott, mint a Hajnalcsillag, az Isten szeme, ami ugyancsak akkor bukkant föl az ég alján.
— Én vagyok a Hajnalcsillag fia — szólt a bajnok. — Azért jöttem, hogy vigyázzak rád, amint Isten szeme vigyáz országod népére.
Levette a vaskesztyűjét, kézen fogták egymást, és elindultak lefelé a hegyről. Mire fölkelt a nap, otthon voltak a kastélyban, aludtak egy nagyot az éjszakai túra után, másnap pedig megülték a lakodalmat, elkezdődött a nagy dínomdánom.
