Legalábbis ezt állítja Esterházy Péter, s nem csak mondja, de le is írja. Aztán meg felolvassa, újból s újfent bizonyítván, az íróember fejéből kipattant szavak egymásutánisága az íróember szájából hangzik leghívebben egymás után.
A Magyar Kultúra Napján még szépen is. Légyen az Esti Kornél-novellák továbbírásából, a Harmonia Caelestisből vagy a Hrabal könyvéből részlet, a humor és irónia fog a közönségnek. Közönségnek, mely talán ama emlékezetes 1848. november 23-i napon tartott széki nagygyűlésen sem töltötte meg jobban az akkori megyeháza nagytermét, mint tegnap a Bod Péter Megyei Könyvtár azóta Gábor Áronról elnevezett termét, s talán akkor sem vala lelkesebb s lelkesültebb, mint tegnap.
Dés László
Pedig akkor a lészen ágyú s hozzá muníció szavak történelmi jelentőségűek valának — tegnap a szó s hozzá a szaxofon hangja szintúgy. Kimondatlan, de elmondva és belefújva, sírva, rikoltva a nagyvilágba, amint épp az elhangzott szövegrész kívánta, mert Dés László a savanyú homályt is eljátssza kotta nélkül, s a dicstelen kimúlt korszakban dívó indulókat is, ez utóbbi futam után olyként nézve hangszerére, mint ki maga is csodálkozik, hogy a szerszám ilyen hangok kibocsátására képes. És még azt is eljátssza, hogy nem tudna szaxofonozni, mert Esterházy Hrabalja szerint az Úristen ama fényes, aranysárga műszer kezeléséhez nem értene, az Úristen, ki minden írásának főszereplője, kitől Édesapja csak annyiban különbözik, hogy Ő is mindenütt ott van, csak itt nincs — és ez fájt, neki is, mikor leírta, de aztán humor és irónia, egy feltűnni vágyó reflektorégő rosszul időzített halálhörgése, szemüveg fel, szemüveg le, a mozdulat, ahogyan a szaxofont el, szemből a szájak, a szemek, az elmék, a sor a könyvekért s aztán szemben az árral, otthon majd elő, és fellapozni, emléktöredéket újból s újfent felidézni, az Úr 2010. éve januárius hónapjának 22. napja soká emlékezetes történéséből tovább élni.
