Húsz esztendő nagyon nagy idő, sok minden történt azóta. Most nem egészen úgy érzem, hogy béke van belül — mert kívül sincs —, de ha kellene, a küldetést ma is vállalnám, bármi áron is!
Úgy gondolom, el kell mesélnem azt a megható és felkavaró eseményt, ami a ’89-es erdélyi utamat követően — úgy három év múltával — történt.
A Küldetésben című írásomban is szereplő kamionsofőr, Weiber Péter izgatott hangon, telefonon kért egy találkozásra. A Veszprémi Napló szerkesztőségével szemben levő kocsmában találkoztunk. Péter szokatlanul idegesnek tűnt, és kérdezte, milyen italt iszunk. Furcsállottam, hiszen emlékeztem az együtt töltött napokra, hogy ő egyáltalán nem iszik szeszes italt. No, ezt most megcáfolta, és egymás után kérte az Unicumokat. Vagy négy felest megittunk, amikor felemelte asztalra szegezett tekintetét, a szemembe nézett, és csak ennyit mondott: ,,bocsáss meg nekem, művészem!" Értetlenül néztem, felhorkanva mondtam: mi bajod, Péter, miért kérsz te bocsánatot tőlem?
Ismét lehorgasztotta fejét, úgy motyogta:
— Elkövettem valamit ellened, amikor azt a szép küldetést teljesítettük.
— Mit, Péter? Te?! Hiszen te hihetetlenül nagy tettet vittél végbe. Olyat, amire csak nagyon kevés ember képes. Irdatlan veszélyhelyzetekben a te lélekjelenléted mentett meg bennünket. A te bátorságod, a te kitartásod… — s akartam folytatni, de ő mélyen lehajtott fejjel csak ennyit mondott: ,,Bocsáss meg, Lajos."
— De miért? — pattantam fel.
Bátorságot merítendő, idegességében lehajtotta a sokadik Unicumot, és kitört belőle a szó:
— Tudod, amikor a román határnál nem engedtek át senkit a határőrök, mindenki a szörnyűségekről, az áldatlan állapotokról regélt… akkor volt a taxisgyilkosság… vadásztak a segélyszállítmányos autókra… nem lehetett tudni, melyik fegyveres szekus, melyik forradalmár… szörnyűséges káosz közepén dekkoltunk a határállomás egy várótermében, ahol te egy ponyván elaludtál…
És tovább ömlött belőle a szó:
— Én kimentem a kamionunkhoz, és az én oldalamról áttettem a te oldaladra a dróttal felerősített vöröskeresztes zászlót. Mert akkor értettem meg, hogy a kereszt, az egy célpont. S ha lőnek, akkor… — Elcsuklott a hangja, átölelt és könyörgött: ,,Bocsáss meg nekem! Ugye megérted: ott, akkor, beszartam!" — Sírt, zokogott ez a bátor sofőr a vállamon. Átöleltem, és magam is könnyes szemmel csak annyit tudtam kinyögni:
— Péter, te egy csodálatos ember vagy! Három évig hordtad, cipelted ezt a lelki terhet magaddal. Most kijött belőled, rendben van! Nincs mit megbocsátani, te hős kamionpilóta.
Hát így történt. Ezt csak azért írtam meg, hogy megmutassam egy élete végéig panelben lakó egyszerű halandó emberi nagyságát. Sajnos, azóta ő eltávozott közülünk, de egy biztos: patyolattisztán ment át a túlvilágra.
