Január 31-én a Duna 2 Autonómia csatornán este háromnegyed tizenegykor valahányadik ismétlésben sugározzák a Dunatáj műhelyében készült Úz-völgyi hegyomlás című, közel egyórás dokumentumfilmet, amelyet forgatókönyvíróként, rendező-riporterként magam jegyzek. A film több tucat szereplője mellett is a most 85. életévén átdíszmenetelő dr. Szőts Dániel egykori frontharcos lett főszereplő, aki a magát az évtizedek meredélyein is átküszködő kiskatonaként, karpaszományos tizedesként kezdte, később címzetes hadapródként folytatta, és most játékosan mindannyian tábornokként tiszteljük, és e mellé még a Vitézi Rend titulusát is kiérdemelte.
A világ egyik legdemokratikusabb katonai előléptetés-sorozata volt ez, amelyet a kölyökkatona kortól az idős öregúr előtti tisztelgésként mi raggattunk a vállpántjaira.
Az ereklyeként őrzött személyes tárgyi emlékei, a páncélsisak, a harci síp, a kiöregedett cúgos cipő, az egykori katonanóták az idők során kedves ünnepi játékok kacagtató kellékeivé váltak, s amikor a film egyik epizódjának zárójelenetében tábornok úr ezekkel játszott, a nagyközönség előtt egyszer csak elcsuklott a hangja. A jelenet szövege, amelyet ő maga komponált:
,,Ezen a sisakon a lyuk még látszik. De szerencsésen hazatértem. És most itt vagyok, fiúk, szervusztok. Ez a cúgos cipő, ez is eredeti. Egy kicsit megviselt, né, már lyukas, de valódi. A csajkafödél, az is valódi... Minden valódi. Csak a haza nem valódi, mert azt elvesztettük. Mire hazatértem, már a szülőföldem nem a miénk volt."
A haza nem a régi ugyan, de az együvé tartozás megtartó érzését így szerezhetjük vissza és ekképpen őrizhetjük meg.
