Úgy tűnik hát, hogy a civil szférára hárul az anyanyelvhasználatot biztosító törvények gyakorlati alkalmazásának feladata, miután a politikumnak sikerült elérnie ezen jogok törvénybe iktatását. Rendjén is lenne így a dolog: az erdélyi magyar társadalom különböző rétegei lehetőségeikhez és szándékaikhoz mérten más-más oldalról közelítenék meg ugyanazt a kérdést, a politikus a törvényhozásban, a civil szféra a maga eszközeivel a gyakorlatban küzdene ugyanazokért a célkitűzésekért — így például az anyanyelvhasználat kiszélesítéséért, a magyar nyelvű oktatás bővítéséért vagy a különféle autonómiaformákért.

Rendjén lenne mindez, ha valóban hosszú távú stratégiai elgondolás, a politikum és a civil szféra a magyarság közös érdekeiért való együttműködése állna a háttérben. Félő azonban, hogy inkább afféle vészharangkongatás a civilek kezdeményezése. Mely arra figyelmeztet bennünket, hogy kényelemből, megszokásból, félelemből gyakran önként lemondunk a minket megillető jogokról, nem beszélünk magyarul ott és olyankor, ahol és amikor ezt tehetnénk, tétlenül nézzük, ahogy ellepnek a román feliratok, az üzletek polcain a termékek nevét sokszor csak románul tüntetik fel, különféle adminisztratív ügyeket az állam nyelvén intézünk. És inti a politikumot is: vezetőinknek nem szabad elégedetten hátradőlniük, hisz rengeteg még a tennivaló, a törvényes háttér elfogadása után az ellenőrzési folyamatra is oda kell figyelni, a helyi tanácsokban, intézményekben pedig igazi kétnyelvűséget kell meghonosítani, különösen a szórványban élők számára újabb jogokat, az anyanyelvű oktatás kiterjesztését kell kivívni, hosszú távon pedig a kulturális és a területi autonómiák révén biztosítani, hogy bárki kerüljön is hatalomra Bukarestben, mindezeket el nem törölheti.

Jó lenne hát, ha a politikum ezúttal meghallaná a civilek kiáltását — ellenkező esetben mindkét fél küzdelme kudarccal végződhet.