A csernátoni múzeum bútorfestő műhelyéből két markos legény kivitt egy íróasztalnak vélt bútordarabot az udvar gyepére, hogy a műhely zsúfoltságában egyedi szépségéről ne terelhesse el a figyelmet semmi egyéb. Ez a bútorkihelyezés kérésemre történt. Látni és fényképezni akartam néhány olyan bútordarabot vagy tárgyat, amelyeket Haszmann Gabriella — Gabika — rajzolt-festett, s amiért meghívót kapott a székesfehérvári Rác utcai Mesterségek Házába, hogy ott egy álló héten át háromszéki ihletésű bútorfestésre tanítsa a dunántúliakat.
Gabika hozott még két sótartót is, ezeket ráhelyezte az asztalnak vélt bútordarabra, majd fiatalasszonyos mozdulattal, mintha port törülne, simogatni kezdte az asztal lábát — vagy inkább a talpát?
Kérdeztem, hogy mi a népi neve ennek a bútordarabnak, s járatlanságomat leleplezve kissé csodálkozva mondta, hogy „kamarásasztal". Az ismeretlen szónak igen megörültem, amelynek egyik-egyik darabját értelmezni tudtam, de így, együvé ragasztva a kamara és az asztal szót, nem tudtam, mit kezdjek vele. (Az Erdélyi Szótörténeti Tár sem közöl róla adatot.) De, mint ilyenkor mindig, készenlétben vannak a Haszmannok, s máris pergett a magyarázat: a kamarásasztalnak nem csak lapja van, amit én, az elvárosiasodott csernátoni íróasztalnak véltem, hanem van neki asztalfia is, amelyben kendőbe göngyölve a kenyeret tartották. De tartottak az asztalfiában egyebet is, mégpedig kulcsra zárva. ,,Asztalfia, pléhes, kulcsos" — olvasom egy 1679-es feljegyzésben, s azt is megtudom egy vallomásból, hogy ,,pénzt csak egyszer loptam a bézárt asztalfiából" (1848).
Gabika pedig beszélni, mesélni kezd a székesfehérvári napokról: évekkel ezelőtt, mint most is, bútorfestést tanultak Csernátonban valakik, s mivel annyian nem telepedhetnek át a Dunántúlról Háromszékre, hogy ezt a gyönyörű mesterséget elsajátítsák, meghívták Gabikát a bútorfestés szakmai vezetőjének, s elképzelem, hogy ő ott is akkora lelkesedéssel adta át tudását, mint ahogyan itthon most a magyarázatnak nekilendül. A háromszéki mintakincset ismertette, amelyben a leggyakoribb a nőiség jelképe, a tulipán, de használnak más virágmotívumokat is. Az itteni bútor szellősebb, mintái nagyobbak, az alapszínek a kék, a zöld és a barna. Ezeket láthatjuk a sótartókon is, amelyek rekeszeiben a durva sót és a finomat tartják.
Aztán a gyepre kitett kamarásasztalt gyorsan visszavitettem a műhelybe, ahol festett saroktékák, kendőtartók társaságában otthonosabban érzi magát, s egy köteg lapkivágást is magammal hoztam Csernátonból, amelyben a Gabika székesfehérvári sikerét gazdag képanyaggal illusztrálva méltatják. Orvosok, pedagógusok, más szakmabeliek, idősek és fiatalok, székesfehérváriak és vidékiek vettek részt ezen az egyhetes kurzuson, olyanok, akik nem a kertitörpés giccset telepítik majd környezetükbe, hanem a festett-faragott bútordarabokat, s a kamarásasztalnak akár új funkciót is adhatnak, az íróasztalét, hogy nekem is igazam legyen.
