Erdővidék Múzeumában a húsz évvel ezelőtti események közös és hangulatos megidézésére került sor. A hangulati elemek túlsúlya azért kiemelendő, mert Barót fordulat utáni első ideiglenes, majd hosszabb ideig ,,végleges" vezetője, illetve polgármestere, dr. Demeter János (képünk) alkata révén is humorban hempergeti meg a személyes és közösségi történeteket...
...másrészt a megszépítő időmesszeség maga is adomázóan lekerekíti, elbeszélésekké formálja a maguk idejében nagy-nagy feszültségeket kiváltó, a kikacaghatóságtól a tragédiák felsejléséig terjedő skálán mozgó eseményeket. A késő estébe ágyazódó összejövetel az erdővidéki események rekonstrukcióján túl kiemelte a kistérségre jellemző jellegzetességeket, azt például, hogy a vidék embereinek a bányászmúltban és a munkahelyi gyakorlatban gyökerező fegyelmezettsége a kilengésektől, az atrocitásoktól megóvta az itt élőket, csupán néhány tasli csattant el némely arcon.
A bányavilág fegyelme
Dr. Demeter János: Akkortájt úgy politizáltunk, hogy barátainkkal elmentünk az Esigmann-villába, ahol Benczédi Hubáék muzsikáltak. A politizálás abból állt, hogy megbeszéltük, ki mit szűrt le a rádióból hallottakból. Hazafelé menet megittunk még egy-egy pohár pálinkát, s ment az élet tovább. Én nem voltam párttag, és a politikát nemzetpolitikaként tanultam meg. Szüleim barátai között sok volt a közéleti ember (művészek, írók). Tőlük lehetett tanulni.
Engem a forradalom Gyulai Sanyinál ért a bányaüzem orvosi rendelőjében. Betoppanok hozza, kérdezem, hogy van, mint van. A városban érződött valami nyugtalanság. Az emberek lézengtek az utcán. Én a farmon laktam, nem ismertem a napi pletykákat.
Sanyi azt mondja súgva: Az emberek Szentgyörgyön az utcán vannak. Kezdődött a találgatás, hogy akkor most mi lesz? Információnk nem volt. Ha valaki éppen jött haza Szentgyörgyről, elmondta, mit látott, mit hallott. Jöttek a hírek, hogy ezt is elkergették, azt is elkergették.
A televízióból értesültünk arról, ami Bukarestben történt. Az itthoni dolgokról keveset tudtunk. Barót különben is egy érdekes hely — a mai napig is az —, mert maga a bányavilág egy különleges fegyelmezettségre nevel. Itt a változás sem történt vandál, eszeveszett módon. Volt egy normális, rendes ember, a nevére már nem emlékszem, akit a IAIA-ból — népi nevén a Székely Dudagyárból — küldött a párt polgármesternek. Másfél hónapig volt itt. A forradalom itt abból állt, hogy valaki, baróti ember, bement hozzá, s azt mondta: tessék hazamenni! Volt egy micisapkája, azt feltette, és szó nélkül hazament. A polgármesteri hivatalban az alkalmazottak jelen voltak, de vezető ember nem volt senki.
Én végeztem fenn, a farmon a dolgomat mindaddig, amíg Incze Sándor kollégám, főnököm azt nem mondja egyszer: hívnak a telefonhoz. Jó. Gondoltam, édesanyám keres valamiért. Ferencz István plébános volt — sajnos, már ő sincs közöttünk —, és azt mondja: gyere, fiam, mert itt össze vagyunk gyűlve. Kérdezem, hogy hova? Azt mondja, hogy hát hova, a plébániára.
Az is érdekes dolog volt, hogy én a mai, közel ötvenéves fejemmel, ha felidézem azt a kort, amikor én 29 éves voltam, nagy dolognak tűnt az, amikor egy plébános hív engem beszélgetésre. Nem tudtam, mi történik ott.
Fogtam a dolgaimat, bementem a plébániára. Ott volt dr. Szántó Lajos bácsi. Idősebb volt, mint az én apám. A legelső emlékem vele anyám révén az, hogy tüdőgyulladásom volt, s engem a tenyerén tartva vizsgált. Akkora tenyere volt. Forgatott a tenyerében.
Szóval, a plébánián ott volt Boda János nyugalmazott líceumi igazgató és Nagy Sándor bányafőmérnök is.
És ott elkezdődött mindenféle felelős beszélgetés arról, hogy meg kellene szervezni a magyarok életét. Ceauşescu elmenekült, kezdődik egy új világ... Arról most nem beszélek, ami a kezdeti időkre jellemző volt, amikor mindenki a besúgókat kereste. Egyik nap mindenki, még a rokonai is besúgók lettek, aztán másnap már senki sem volt az, s akkor új besúgókat keresett a világ. Ezek nagyon csúnya idők voltak. Engem ez különösen nem érdekelt.
Inkább arra emlékszem, hogy számomra nagyon mély nyomokat hagyó beszélgetés volt ez a plébánián. Azt mondták, hogy mostantól kezdve én leszek a város ifjúsági képviselője. Szervezzük meg a magyarokat!
Emlékezzünk: akkor az önkéntességi hangulat uralt mindent. Az aláírásgyűjtés a könyvtár irodájában történt. Emlékszem a hosszú sorokra. Az emberek közé kiment egy jelzés, hogy be lehet iratkozni egy olyan szervezetbe, amelyik mostantól kezdve a magyarok életét próbálja rendezni. Napokon keresztül hosszú sorokban gyűltek az emberek a művelődési házban a könyvtár ajtaja elé, s Ráduly Sanyi bácsi, mint egy begyakorlott öreg ügyvéd, a maga öreguras öltözetében vezette az első, nagyon pontos és precíz nyilvántartást a feliratkozott magyarokról. Mindenki iratkozott be a Háromszéki Magyar Demokrata Fórumba. Ez december 23-án vagy 24-én volt, akkor még nem létezett az RMDSZ.
RMDSZ alakul
Másnap Domokos Géza telefonált Boda Jánosnak — ők sincsenek már közöttünk —, s ő mondta, valakit fel kellene küldeni Bukarestbe, mert meg kell alakítani a Magyar Demokrata Ifjak Szövetségét. Ezek a dolgok fantasztikusan gyorsan történtek. Az ember fel sem ébredt, és már egy csomó új dolog történt. 26-án beutaztunk Balázs Sanyikával ketten Bukarestbe. Ágostonfalváról vonattal.
Bukarestben akkor már nem nagyon, de még lőttek. Hellyel-közzel. Minket az állomáson Niculescu Tóni — később kormányzati pozíciókat is betöltött — várt a barátaival. Gyalog mentünk be az Északi pályaudvarról egészen a Petőfi Házig, ahol várt ránk Domokos Géza, Verestóy Attila, Lányi Szabolcs egy nagy fehér turbánszerű valamivel a fején. Akkor és ott megalakítottuk az Országos Magyar Demokrata Ifjak Szövetségét. Négy város alakította meg: Kolozsvár, Bukarest, Nagyvárad és Barót.
Ez volt a történelemírás első felvonása.
Arra emlékszem még, hogy Mag Péteréknél aludtunk, a parketten.
Érdekes volt, hogy ezzel szinte párhuzamosan — még ott voltunk Bukarestben — jöttek a jelzések, hogy párhuzamos szervezet is alakult Kézdivásárhelyen, ahol Marosvásárhely, Csíkszereda, és mit tudom én, hogy még kik, megalakították a másik MADISZ-t. Azt nyilatkozták, hogy valakik szervezkedtek Bukarestben, de komoly magyar emberek csak Erdélyben szervezhetnek rendes dolgot...
Ez a kellemetlen érzés mai napig is él bennem, mert akkor ez nagyon rosszul esett. Nem hittem el, hogy ilyen is létezik, amikor az ember a saját fajtáját másnak ismeri fel, mint amilyennek álmodta.
Mi ezzel hazajöttünk Bukarestből. Erre már belesétáltunk az új esztendőbe. Az egész országban rohamosan zajlottak az átalakulások.
Baróton létrejött egy ideiglenes városvezetés, amelyben Boda János volt az első vezető. Én, úgymond, a helyettese voltam.
Mindennek háta mögött Nagy Sándor bányafőmérnök volt az animátor. Óriási rendszertelenség, fejetlenség, az egész közigazgatási munka abból állt, hogy délre öten telefüstöltük a polgármesteri hivatal irodáját, s azt osztottuk, hogy mi lesz holnap, amiről senki semmit nem tudott.
Polgármester kerestetik
Az új esztendő utánra kezdett országosan is már valamiféle rend kialakulni. Érkeztek már Bukarestből is az utasítások, amelyeket lehetett követni. Megkezdődött a rendszerépítés. Óriási lelkesedéssel. Nekem ez nagy megterhelés volt, mert hajnalban várt rám a farmon hatszáz marha, miközben mi Boda Jánossal füstbe kevertük az irodában egymást.
Tény az, hogy mikor január 10. táján jött az utasítás, hogy külön kell választani a döntéshozó testületeket a végrehajtó testületektől a településeken, ki kell nevezni magát a polgármestert és az alpolgármestert is. Létre kellett hozni a polgármesteri hivatalt.
Akkor alakult meg a Front, amelyben már Deák Vilma is benne volt. Márton Gyuri lett az elnöke, Szilágyi Bandi volt még benne, kicsi Nagy Jocó, alakult az élet.
Kerestük a polgármestert.
Ültünk együtt az asztalnál, és tanakodtunk, ki legyen a város polgármestere?
Már ott tartottunk, hogy vesszük házszámra a dolgokat, hogy ki legyen? Mindenkinek voltak érvei, hogy ki miért legyen vagy ne legyen polgármester.
Egyszer Boda János felém fordul, és azt mondja: hát miért nem vállalod el te?
Én? Én miért? Hát ne bolondkodjatok, én fenn vagyok a farmon. Azt mondja: ne hülyéskedjek. Májusban választások lesznek, három hónapot kibírsz, s kész. Jársz a farmra is.
Azt sem tudtam, hogy ez micsoda, eszik-e, isszák-e? Magyari Piroska, a polgármesteri hivatal örökös titkárnője nekem a New York-i ikertorony volt akkor. Nekem a hivatalokkal semmi kapcsolatom nem volt.
— A hátad mögött állunk — mondta Nagy Sándor. — Csináljuk együtt.
— Jó, ha a hátam mögött álltok, akkor legyen!
Felgyalogoltam a farmra, édesanyámnak elmondtam, hogy én polgármester lettem, amire ő azt mondta: te nem vagy normális.
És elkezdődött az élet. Egyedül Fazakas Sándor volt, aki a közigazgatáshoz értett, hiszen titkári funkciót töltött be éveken át. Őt behoztuk a hivatalba. Sajnos, az én személyes viszonyom vele a végére erősen rosszra fordult. De nagyon lényeges, hogy abban a polgármesteri hivatalban ő volt a hozzáértő ember. A döntéshozó testületben Deák Vilmikának volt a legtöbb közigazgatási tapasztalata, hiszen azelőtt Vargyas község polgármestereként dolgozott.
Időközben, persze, rengeteg változás történt. A bányaüzem ezeket nagyon megsínylette. A város hangulatából nekem az maradt meg, hogy mindenféle felpörgött indulatok mögött a bányaüzem által diktált munkahelyi fegyelemnek köszönhetően a városban nagyon fegyelmezetten lehetett gyönyörű dolgokat végigcsinálni.
Nem volt nagy forradalmi zelegorkodás.
Közben megalakult az RMDSZ. Ennek az első elnöke Benkő Levente volt. Neki az RMDSZ tagsága biztosította a fizetését. El lehet képzelni azt a hangulatot, amelynek köszönhetően a szervezet képes volt az elnökét megfizetni.
Jellemző, hogy az ő fizetése ugyanannyi volt, mint a városi polgármesteré.
Kapcsolat Zirccel
Február eleje volt már, amikor Nagy Sándor kisebbik lányának a vőlegénye a családi kapcsolatok révén megkeresett bennünket a zirciek csapata. Abban biztos vagyok, hogy Romániában először Barótnak volt testvérvárosa. Ez volt Zirc.
A találkozáskor a zirciek meg is ígérték, hogy március 15-re visszajönnek. Akkor írtuk alá a szerződést is.
Valamikor március elején megérkezett a Jakab házaspár, akik hozták az első nagy gyógyszer- és segélyszállítmányt a baróti kórházhoz. Jakab Irma a férjével és csapatával behúzott a kórház udvarára. Hét autótrénnel. El lehet képzelni, mi volt ott. Barót egy kicsi város, és megérkezik hét autótrén ingyen!
Őrséget kellett állítani, mert a gyengébbje erősen akart fosztogatni, megtámadták volna a kocsikat, mindenki öltözködni akart, két konzervvel mindenkinek több kellett, s Jakabék azt mondták, rendben, ami a kórházé, az az övé, s a többit el kell osztani a rászorulók között.
A mai napig is a hideg kiráz, ha arra gondolok, hogyan lehet ezt megcsinálni?
A cuccokat behordták a polgármesteri hivatalba, hogy onnan majd szétosztjuk. Persze, rögtön híre ment a városban, hogy milyen fájin dolgokat lehet szerezni a német küldeményből.
Szerencsénkre idejében hívtunk karhatalmiakat, hogy legalább a polgármesteri hivatalt ne verjék széjjel. Volt egy szortírozóhely az alpolgármester irodájában. Akkor abból az épületből kimenni nem lehetett. Márton Gyuri, Deák Vilmika és a többiek beültek a zirci delegációval a bányakantin szeparénak nevezett helyiségébe — ez volt az egyetlen hely, ahol viszonylag kulturált körülmények között lehetett vendéget fogadni —, és vártak engem, hogy írjuk alá a testvérvárosi szerződést.
A polgármesternek (nekem) nem volt más választása, minthogy kilépjen az ablakon a pecséttel a kezében, és átmenjen a bányakantin szeparéjába a szerződést aláírandó. Azóta is emlékezetes az eset Baróton.
Közben Marosvásárhelyen már nagyon feszült volt a hangulat.
A zirciek még néhány napig Baróton voltak, és ugye, meg szerettük volna vendégelni őket. Kimentünk hát a Kormosba.
Vásárhelyen már bajok voltak.
