Januárius utolsó szombatján az önkéntes tűzoltók megtartották hagyományos farsangi zenés-mókás felvonulásukat. Végigvonultak Uzon utcáin, bármilyen is az időjárás, ebben az évszakban ők mindig pontosan jönnek, és eltemetik a telet. Idén korábban kellett megejteni az ünnepséget, meg is kérdeztem tőlük, miért a sietség. Kedvesen válaszoltak: sajnos, februárban minden hét végén foglalt a kultúrotthon, ezért igazodniuk kellett a körülményekhez.
Summa summarum, még a zenekar is kiszálláson volt ezen a szombaton, így hát egy szál harmonikás állt csak rendelkezésünkre.
Aztán észrevettem egy szép szál férfiút, tűzoltó-egyenruhát viselt, és bal vállára akasztva hordta a kis kasszadobozt. Megszólítottam, egy jelképes összeget betettem a dobozba, megállt ugyan, de közben hívogatta a bámészkodókat az esti bálba. Kicsit elrévedtem, visszagondoltam azokra az évekre — húsz-harminc évvel ezelőttre —, amikor nálunk is gazdagabbak voltak még a farsangok, majd azzal nyugtattam magam, ha szerény körülmények között is, de szép dolog megőrizni és ápolni a hagyományokat. Adja Isten, hogy még sokáig temessék a telet önkéntes tűzoltóink, és adja Isten azt is, hogy meglévő székely kapuink mellé még sok-sok állíttassék. S hirdessék, vagyunk és lenni fogunk.
Veres Ibolya
