Egyszer késes járt nálunk. Apám, ma sem értem, hogyan: csupán nézéssel fölismerte, hogy melyik a vas, melyik az acél. Vett is az anyámnak konyhakést, s hogy a bugylibicskák közt is talált egy jó acélra, azt is megvette.
Ettől fogva mindig azzal a nagy fanyelű bicskával evett.
Tavasszal, mikor levesedett a fűzfa, elkértem tőle a bicskát, hogy hadd csináljak sípot.
— Itt a bicska — mondotta —, de e nélkül haza ne gyere!
A Hótt-patak partján vágtam a vesszőt. A bugylibicska beleesett a vízbe.
A víz akkor körülbelül félméteres volt.
Én ijedten kaptam a vízbe, s kerestem ide-oda tapogatva a víz fenekén.
Már viszi a víz, gondoltam, és cipőstől, ruhástól rohantam a vízbe, ide-oda markolászva, amerre gondoltam, hogy a bicska megyen.
S mentem a vízben, mentem folyton kapdosva, keresgélve. Eljutottam a Kajla-malomig. Itt aztán lemondtam a reményről, hogy a bicskát megtalálom: bementem lucskosan, dideregve a malomba, s egy korpás zsák mellé húzódva álltam mély aggodalomban.
Ezalatt valaki hírül adta nálunk, hogy a patak vizében futok a malom felé. Anyám kétségbeesett. Nosza, ahány cselédünk volt, mind utánam rohant. Végre a legényünk talált meg a malomban.
Én aztán sírva mentem vele haza, s előre éreztem, hogy dolga lesz a pálcának.
Apám már a ház előtt várt, de egy rossz szóval se bántott. Anyám azonnal levetkőztetett, és betakart az ágyba.
