Így hát a páciens előbb fűhöz-fához rohant, aztán megtudta, hogy messze-messze, túl a Király-hágón, túl kincses Kolozsváron, de még a tordai tudathasadékon is túl, átkelvén Körösön, Szamoson, Aranyoson, Maroson, mikor a Kis-Küküllő völgyébe ér, már keresheti azt a falut, amelynek főútja zsibvásárra emlékeztet. Ahol több a fazekas, mint a földműves, s mikor Korondra ért, ahol mázas-mintás bokályokkal, korsókkal, csuprokkal, töltött káposztának való fazekakkal dúsan rakottak a bódék asztalai — nos, ott találja egy falu széli utcában a költő-festő Páll Lajost.

Költőként, 1956 után, koncepciós per révén a Duna-delta nádasainak egyetemén folytatta tanulmányait, hogy aztán több évnyi börtön után végleg hazatérjen Korondra, s csupán álmaiban élje újra és újra át, hogy milyen is volt a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem diákjának lenni.

Az Észak-pataka, Korond vize által mélyített völgyben bármerre is néz az ember, mindenhol Páll Lajos modelljeit, házakat, bivaly vontatta szekeret, bíbor, lilás színben ragyogó hegyeket lát. Forrásra hajló szénacsinálót, s a házakban korong fölé hajló fazekasokat.

Több ezer grafika, akvarell, tempera és olajfestmény hirdeti az újra megtalált otthon csodálatos szépségét, no meg azt is, hogy hűséges önmagához, stílusa éppen csak annyit változott az idők folyamán, mint az a látvány, amelyet műterme ablakából kitekintve láthat.

Évszak- és időjárásfüggő képeinek tónusa, s ha az előbb stílust emlegettem, akkor azt is mondhatnám, hogy sötét és világos, visszafogott és harsányabb színekkel festett tájai, még akkor is, ha érzelmi töltésük miatt különböznek, magukon viselik azt a bélyeget, amelyet aztán a három L hitelesít.

Még börtönben ült, s én még kamasz voltam, amikor Kemény János jóvoltából olvashattam verseit. Csasztuskákat író korabeli bértollnokok verseivel volt teli a tankönyv, s én döbbenten olvastam, hogy: ,,Templomkereszt fönnakadt az égen, s ráültek a sápadt csillagok…"

Költészetében újító, olykor formabontó, de festőként szinte makacsul hirdeti, hogy az állandóságot — főként akkor, ha kisebbségi létben él az ember — nos, az állandót, a maga törvényei szerinti változásokkal egyetemben, csak a szülőföld jelentheti. A dolgok mindennapi ismétlődései nem monotóniát, hanem azt a felismerést erősítik, hogy nincs két egyforma nap. Hiába ugyanaz a fény a szomszéd háztetőn, de már eltakarják kissé a napot a kőris duzzadó rügyei, embertenyér nagyságú levelei, ősztől sárguló lombjai.

Az évszakok váltakozásaival nem ruhát, de tulajdonságot, lelkiállapotot cserél a táj, s így lesz belőle Páll Lajos hangulatainak méltó kifejezője.

Több, mint negyven éve vagyunk barátok, szeretem, mert egyszerűen és tisztán él, nem kapatták el sikerek, nem törték le kudarcok.

De hát nem én vagyok az egyetlen barátja. És a barátokon kívül rengeteg a tisztelője.

Ha összeszámolnánk, hogy 1990-től hány miniszter (köztük elnök is) látogatta meg Korondon, kormányülést lehetne tartani, s ha összegyűjtenénk a képviselőket, talán többen lennének, mint egy-egy közepesre sikerült parlamenti ülésszak alatt.

De szinte nincs olyan kategória: tengerentúlra szakadt hazánkfiai, írók, költők, festők, riporterek, vagy festményt vásárló, vagy éppen csak azokat látni akaró érdeklődők ezrei zarándokolnak el a korondi házba.

Aki egyetlen Páll Lajos-képet látott életében, az felismeri, bárhol is találkozzék a következővel.

A stílus teszi? Az örökkön azonos modell? Színvilága?

Festményei önazonosságát hirdetik, azt, hogy ,,azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne".

Nem véletlen, hogy Korondról Udvarhely felé menet az első község Farkaslaka, Tamási szülőfaluja.

Egyszer, talán majd jobb időkben, ha elkészül egy olyan antológia, amelyben erdélyi írók, költők tájélményt, faluképet megörökítő írásait gyűjtik össze, azt bizonyára Páll Lajos festményei fogják illusztrálni. Mert ha létezik a transzszilvanizmus, ha van autonóm székely lelkiség, akkor az tetten érhető a festő-költő műveiben.