Számottevően gyarapodott látogatóinak száma, az Apor-kódex végre megvalósult helyreállítását történelmi pillanatként értékelik, sikerült a múzeumi hálózat — mert hozzájuk tartozik a Gyárfás Jenő Képtár mellett a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum és a baróti Erdővidék Múzeuma is — számára műtárgyakat, néprajzi tárgyakat vásárolni, a kiállítóhelyeken állandó a mozgás, és lehetőségeik határait feszegetve a megújulásért is küzdenek. Egyszóval kiemelkedő évet zárt a múzeum — nyugtázza Vargha Mihály, az intézmény igazgatója.

Nem fedezték fel a spanyolviaszt, a látogatottság növelésének titka a sokszínűsítés: minél több célcsoportot megfogni, ehhez változatos — ,,civilebb" — tematikájú rendezvényeket kell szervezni, mondja az igazgató, vallási témájúakat például, vagy építészeti jellegűeket. És sok-sok múzeumpedagógiai foglalkozást, mert a gyermek a legjobb befektetés aranyigazsága itt is érvényes, különösképp megspékelve azzal, amit Vargha Mihály hozzátesz: mert a gyerek nyitott, és sosem jön egyedül — és ebben már van üzleti filozófia is.

Azért a gazdasági válság a múzeumot sem kerülte el, a legfájdalmasabb, hogy tíz, főként nyugdíjas korú munkatársuktól meg kellett válniuk, holott a krízis előtt is a szakemberhiány volt egyik súlyos gondja az intézménynek. Másik az infrastrukturális lemaradás, az még hagyján, hogy régóta korszerű információs eszközökkel kellene legyenek felszerelve múzeumaink, de a lassan százévessé váló székház, a Kós-épület és környezete is megérett egy teljes felújításra. Erre pályáztak a Regionális Operatív Programnál, nyertek is 4,5 millió eurót infrastrukturális beruházásokra — a pénz azonban elfogyott, így a pályázat várólistára került. Maradtak a reménnyel, hogy talán idén vagy jövőben lesz pénz is.

S ha e téren csak félig-meddig tudtak érvényesülni, nagy nyereség a múzeum számára, hogy fenntartójuk, a megyei tanács vezetősége, no meg Sepsiszentgyörgy városáé is nyitott, értik és érzik az intézmény súlyát, jelentőségét. Ennek köszönhető, hogy támogatják a múzeum ,,terjeszkedését", a szomszédos telek megvásárlását, ahová tárolókat lehetne elhelyezni, hiszen a Kós-épület minden zugát kiállítóhelynek kellene berendezni, beleértve tornyát is, mely most épp raktárként üzemel. Meg kávézó, ajándéktárgyak boltja is kellene, hogy a nemzetközi turisztikai vérkeringésbe bekerült Székely Nemzeti Múzeum ne csupán egyórás kitérő maradjon egy brassói városnézés és brassói vacsorázás között. És e szomszédos telken kapna helyet a nagy álom, a Modern Művészetek Múzeuma, mely nem csupán befogadója lenne a kortárs művészek kö­rében ismertséget és elismertséget szerző művészeinknek és művészetüknek, de az erdélyi képzőművészet kanonizálását kellene megteremtenie. Ez azonban hosszú távú elképzelés, maradjunk egyelőre az idei évnél.

A Székely Nemzeti Múzeum ebben az évben is jó néhány nagy terv megvalósítását ígéri, az első kiemelkedő esemény a március idusa előtti hétvégére időzített Gábor Áron-kiállítás — amire az ad okot, hogy ekkor hozzák haza a berecki ágyúöntő egyetlen eredeti ágyúját, melyet a hetvenes években vittek el erőszakkal Bukarestbe. Erre az alkalomra felújítják a ’48-as alapkiállítást is Gábor Áron, a székely ágyúöntő címmel. Következik áprilisban az Apor-kódex hazahozatala, a teljesen felújított negyedik magyar nyelvemlékről nemesmásolat is készült Budapesten, ezt állítják ki, az eredeti, az enyészettől utolsó percen megmentett kódexet továbbra is speciális tárolási körülmények között őrzik. Az ősszel Keöpeczi Sebestyén József heraldikus műveiből készülnek kiállítást szervezni, életművéről könyvet is kiadni. Azután a Székelyföld térképeken témájú kiállítás következik, s a tavalyi sikeres adventi vásár megismétlése — a felsorolás a teljesség igénye nélküli, hiszen ezeken kívül még számos rendezvénynek ad helyet az év során a múzeum.