A környezetvédelmi, illetve állatvédelmi programok gyakran végződnek sikertelenül, elkéstünk a védőintézkedésekkel, nagyon közel vagy már el is érkezett a 24. óra. Ezen a téren az Így láttam Indiát című könyvemben a szibériai daruval és a bengáli tigrissel foglalkoztam, gondolom, eléggé megszomorítva gyér olvasóimat. Hogy ne csak a kék és lila tartományokból vegyek példákat, hanem az objektivitás miatt írjak valami rózsaszínűt is, szóljak egy nekem kedves, látványos pozitív tapasztalatomról, ez alkalommal Peruban kalandozom el.
Az Andok négyezres bércei fölött, a kietlen kősivatagokban él egy ritka nagyemlős, a vikunya (Vicugna vicugna). Rendszertanilag a tevefélék (Camelidae) közé tartozik, a két vadon élő dél-amerikai teverokonság egyike. S mert igen zord élettérhez alkalmazkodott, közben különleges szőrruhát volt kénytelen kifejleszteni. Évszázadokon át gyapjából — épp ritkasága, megszerzésének körülményes módja miatt — csak a perui uralkodók, az inkák ruhái készültek, a közelmúltig pedig a gazdagoknak jelentett státusszimbólumot, hisz minden darabért dollárok százait kellett lepengetni. Érthető is, hisz a védett csodaállatot úgy kellett orozva lelőni, s csak azután nyírták meg. A feldolgozott árut a feketepiac hálózata hozta forgalomba, természetesen igen tetemes pénzekért, mert a ritkaságot, kockázatot mindig meg kell fizetni. A vikunyapopulációk pedig, amelyeket a heves üldözés elszigetelt, apró csoportokra szakított, a kipusztulás határához közeledtek.
Nos, múlt télen jártam Peruban, többek között az Arequipa városa és a Colca Canyon közötti magashegyi zónában is. Bár odafönn az időjárás nem túl kellemes — gyakran volt részünk szitáló havas esőben vagy sűrű ködben —, az autóbusz ablakából ismételten láttam-fotóztam vikunyákat, ott legelésztek a gyér növényzetben az autóút közelében. (Közben eszembe jut, hogy a tevefélék hímneműjét ménnek nevezik, a nőstény a kanca s az ivadék csikó, akár a lóféléknél.) Csak az történt, hogy külső segítséggel a peruiak valóban keresztülvittek egy sikeres, fontos természetvédelmi projektet. Óriási kerítésrendszert építettek — némely részeit magunk is láthattuk —, ahol üres szakaszokat hagytak a szomszédos legelőhelyekre való átjáráshoz, az állatok egymás közti kapcsolatainak fönntartására. Adott időszakban lezárják a kapukat, s több falu lakosságából összetoborzott hajtócsapat tölcsérszerűen keskenyedő kerítésszakaszon át zárt helyre tereli a vikunyákat. Olyanszerűen kialakított hely ez, mint az erdélyi esztenák fejőhelye, az esztronga (a román strungból), ahol a juhoknak át kell szorítaniuk magukat. Itt fogják le és nyírják meg az állatokat, természetesen csak olyan mértékben, hogy ne hasson ki az egészségükre. Utána a vikunyákat egy évig nem háborgatja senki. Ily módon ezek az állatok életük során akár többször is leadhatják a gyapjukat, de már nem kell otthagyniuk az irhájukat is. A ritka textília értékesítéséből pedig nem az orvvadászok s a feketepiac cápái gazdagodnak meg, hanem a helyi indián faluközösségek is részesülnek, ahol közérdekké vált a mindeddig keményen üldözött állat védelme.
Az akkor készült fotókon több állat bundájában jól láthatóak a nyírógép nyomai, pl. a fölemelt fejű vezérménén. Az a legalább hatvanfőnyi vikunyacsorda, amelyet megfigyeltem, számomra is ékesszólóan bizonyítja, hogy lehet, s van néha olyan megoldás is, amikor az ember úgy nyer, hogy nem károsít. Vajon hazai vonatkozásban volna-e ilyesmire lehetőség?
