Választások közelednek, a kampány — az egyre gyomorforgatóbb — teljes gőzzel zajlik, most már nyílt színen, elősodorva az eddig is búvópatakként már létező, egyre dagadó rossz, pejoratív értelemben vett politika minden rejtett szennyét.
Annak idején, amikor a Tiszát lepte el a ciános ár, szó nélkül tudtuk és tettük a dolgunkat. Nem fintorogtunk a forgatag hozta szemét láttán, nem fordítottunk hátat, mondván, hogy majd a szőke folyónk magától megtisztul, nélkülünk is akár, hanem cselekedtünk, és magunk csináltuk a rendet. Ezt kell tennünk ma is. Hisz behunyt szemmel, süket fülekkel, minden szórólap, plakát, beledumálás, magyarul minden süketelés, sziréndalhallgatás, butítás nélkül felérjük maradék józan paraszti eszünkkel, hogy ütött a cselekvés órája. Ami itt folyik — immár évtizedes léptékben mérve —, tovább nem folytatható, nem megengedhető. Rabok tovább már tényleg nem lehetünk, főleg saját hazánkban nem. Vigyázó szemünket most ne Párizsra vessük, a tükörbe nézzünk helyette, s ha ott hús, vér s lélek alkotta ember, ki szembenéz, tán van még remény. Aztán tartsuk ezt a tükröt a hatalmat ma bitorlók, minket lelki restségbe, testi és szellemi nyomorba dönteni akarók elé, és látni fogjuk a semmit, s csak csodálkozunk, hogy hová lettek azok, kiktől eddig függeni voltunk hajlandók, vagy kiktől féltünk netán. De tartsuk ezt a csodálatos szerszámot azok elé is, kik jelöltként vagy önjelöltként a Kánaánt, a paradicsomot ígérik nekünk, s a csillagokat is lehoznák az égről kedvünkért. Persze, ha elhinnénk ennyi balgaságot. Tartsuk eléjük a foncsort. Ha embert látunk, szép, komoly fiút, mosolygó leányt, megnyugodhatunk. Ő a miénk.
De éberség, lelkeim, hisz megtanították, hogy az ellen sosem alszik. Ne szép szava, fondorlata, ruházatja, viseletje, méze, máza és kelleme, csodálatos bók illeme legyen, mi édes tőrbe csalja ikszelgető kis kacsónkat. Nem vagyunk mi trójaifaló-falók, minden csalit benyalók, csak egy rettenetes történelmi bujakórból ébredő magyari törzs ágacskái, rügyecskéi, icipici, de értelmes magyarkái emberiségünk nagy fájának.
Azt válasszuk, ki hálóját nem zsákmányleső pókként szövi, hanem ki azért végzi a sziszifuszi munkát, mert előbb nekünk akar halat fogni, majd megtanít halászni, aztán nekünk adja a hálót. Ily módon lassan mi is arra ébredünk, hogy mesterei leszünk e szép ténykedésnek, sőt, már mi is eszközkészítőkké váltunk, s már mi is tanítunk másokat tovább.
Hát emberek, ez lészen majd az igazi Kánaán, a valódi paradicsom, mert ezt saját kezünkkel építettük, saját akaratunkból, de a Jóisten segítségével. Úgy legyen, hogy megérjük ezt.
