A sereg fölsorakozott az alakulótéren. Zömök paripák táncolnak a fénylő arcú katonák alatt, a napsütésben csillognak a zöld, sárga és piros csákók. Mert szerencsére besüt a függőfolyosóra néző konyhaablakon a nap. A sorok ugyan elég kesze-kuszák, egy jobb tábornok bizonyára rájuk dörrenne, hogy balra nézz! igazodj! Mik maguk, szabadnapos kereskedősegédek vagy katonák!? De az itteni tábornok nem ennyire rigolyás, és szerencsére a tábornok fölöttesei sem rigolyásak, aminek külön örvendek, mert a fölöttesek mi vagyunk: a gyerek meg én.
— Ez ki? — bök a gyerek az egyik vitézre.
— Ez egy tizedes — mondom, mert valóban olyan tizedes formája van.
Úgy látszik, a tizedes ellen semmi kifogása, mert nagyra tátja a száját, s hogy félelmesebb legyen a dolog, zord pofát vág, s hozzá egy rettenetes csatakiáltás, egy hosszan elnyújtott áá.
A tizedes tudja, mi a kötelessége, máris ugratja péceli kenyérből készült lovát, szalonnaarcán példamutató elszántság, zöldpaprika-csákója meg sem rezdül, vágtat be a tettek mezejére. A hős tizedes eltűnik.
— Most egy századost kérek! Áááá!
A százados nem tétovázik, micsoda bátor hadsereg ez!
— A következő legyen egy ezredes — mondom a rangoktól megrészegülten —, s az ezredes csörömpölő kitüntetésekkel, méltóságteljesen bevégzi küldetését.
— Most egy huszadost kérek — kiáltja a gyerek.
— Huszadost? Olyan rang nincs.
— Miért nincs?
Tényleg, miért nincs? Kicsit bambán nézek magam elé, azt fontolgatom, hogy magyarázat helyett itt, ebben a mi hadseregünkben, se szó, se beszéd, kinevezhetnénk valakit huszadosnak.
— Húsz katonának nem kell parancsolni? — szakítja félbe a ranglétrát forradalmasító gondolataimat a gyerek.
— De, azt hiszem, kell — bizonytalankodom.
— Hát akkor?! Mert az ugye úgy van, hogy a tizedes tíznek, a százados száznak, az ezredes meg ezernek parancsol?
— Nagyjából úgy — mondom, s hogy ne látsszam katonai dolgokban járatlannak, hozzáteszem: — Az alezredes meg kilencszázkilencvenkilencnek.
— Az mennyi?
— Eggyel kevesebb, mint az ezer.
— Aha… akkor egy olyat kérek!
Az alezredes teljes díszben, pompázó paradicsomsisakban elvágtázik. S hogy a világ tökéletlenségein javítsunk valamit, követi őt a huszados. Semmivel sem gyávább, mint a többiek, az új ranghoz méltóan viselkedik.
— Te amikor katona voltál, hánynak parancsoltál?
— Egynek sem — vallom be férfiasan.
Ezen kicsit elmélázik, hosszasan nézi az arcomat.
— Szóval, nullados voltál.
Ez szíven üt. Ez a nagy nulla.
— Tudod, azért egy titkos alattvalóm nekem is volt — mentegetőzöm.
— Annak parancsoltál?
— Annak igen.
— Ki volt az?
— Én magam.
Igen. Megpróbáltam eldönteni, mi jó, mi rossz, mit kell megtennem akkor is, ha nincs kedvem hozzá, és mit nem kell megtennem, ha szeretném is.
Azt persze már nem vallom be, hogy mindez hányszor, de hányszor nem sikerült. Olyankor nullados voltam, ez kétségtelen. Most aztán pironkodhatok.
— Akkor te egyedes voltál.
— Körülbelül — mondom zavartan.
Közben őrmesterek, hadnagyok, közlegények tűnnek el a színről.
— Ha katona leszek, én is egyedes akarok lenni!
— Ez nagyszerű — örvendek —, de tudod, ahhoz nem is kell katonának lenned. Ha akarod, máris egyedes lehetsz.
— Hogyan?
— Például nem rohangálsz a nagykéssel föl-le a lakásban. Mint egyedes, gondolkozol előtte, és eszedbe jut, hogy eleshetsz, és megsérted magad. Nem verekszel szíre-szóra a testvéreddel. Ha a mama kér tőled valamit, nem morogsz, mert jobb volna játszani, hanem megcsinálod.
Látom az arcán, hogy az egyedesség sokat vesztett vonzerejéből. Nem szól.
Közben a büszke tábornok egyedül maradt az alakulótéren, eljött az ő ideje is, elvágtat hadserege után.
— Most, ugye, csatáznak odabent?
— Eszük ágába sem jut — mondom ijedten —, mind letette a fegyverét, valamennyiükből egyedes lett, és építkeznek.
— Mit építkeznek?
— Hát, hogy fényesebb legyen a szemed, keményebb legyen az izmod, nagyobbat tudjál rúgni a labdába, ne fáradj el hamar, és könnyebben tanuld meg a betűket meg a számokat.
— Mert, ha harcolnának, akkor fájna a hasam?
— De még mennyire!
— Akkor inkább legyenek egyedesek.
— Én is úgy gondolom.
Lecsúszik a székről, kiterjeszti a karját, és elberreg. Semmi kétség, itt egy repülőgép emelkedik a levegőbe. Nagy elégedettség száll meg, mi most ennek az öreg bérháznak a harmadik emeletén, a függőfolyosóra néző konyhában megvalósítottuk az általános leszerelést. Most már csak az hiányzik, hogy nagy országok, kicsik és közepesek kövessenek bennünket. Példát mutattunk. A repülő közben a sztratoszférába emelkedett, ott köröz, könnyedén és boldogan. Bennem meg egy parányi félelem fészkelődik. Harci gép ez, vagy utasszállító? Egy egyedes repül odafönt, vagy egy huszados? Na majd ha leszáll, megkérdezem.
