Kicsi asszonyok néha nagy dolgokat művelnek, nem is szólva arról, hogy új emberkéket hívnak közénk a Nagy Ismeretlenségből.
Amikor megjelent Becher Stowe könyve, a Tamás bátya kunyhója, egyik kritikusa, csodálója így kiáltott fel: Ez a kicsi asszony indította el azt a nagy háborút!... mármint az amerikai feketék felszabadításáért, egyenjogúsításáért indult harcot. Igaz, a híres-hírhedt demokráciában még sok háborút vívtak, amíg úgy-ahogy jogot kaptak a négerek is — élni.
Veres Emese-Gyöngyvér nem indított ugyan nagy háborút új könyvével, ám az évszázados elszánt harcot s annak következményeit tárja fel ötszáz oldalon (A barcasági csángók kálváriája, Barca Kiadó, Budapest, 2008).
A történetírásban is vannak megközelíthetetlen események, amelyek említése rossz vért szül, éppenséggel azok számára átkot, akik azt megszenvedték igazságtalanul, és újabban fölemlegetik az igazság kedvéért. Különösen érvényes ez a román és magyar együttélés és gyűlölködés eseménytárára vagy a román—zsidó pogromokra. Még ehhez a kitérőhöz: soha egyetlen kortárs történész nem merészeli számba venni, hány (százezer?) zsidót pusztítottak el a románok a második világháború előtt és alatt minden külső segítség és — mondjuk — német parancs nélkül. Matatias Carp román állampolgár, zsidó történész ír csupán erről… túlélőként.
Az Osztrák—Magyar Monarchia szövetségesének, Romániának 1916-os hadüzenet nélküli betöréséről, Erdélyben, a Barcaságban elművelt irtózatos pusztításairól, rablásairól, túszgyűjtéseiről ugyanvalóst senki nem mer s nem mert szót emelni máig olyan mértékben, mint teszi ezt a negyvennégy éves Veres Emese-Gyöngyvér.
Elimerésünkkor mit sem vonunk le Szádeczky Kardos Lajos történészi érdemeiből (Az oláhok Erdélybe törése és kiveretésük).
Különös azért is ez a hatalmas könyv, mert fölmutatja még egyszer a barcasági csángómagyarok múltját, feledésnek adott létét és voltát, az evangélikus egyház közösségeinek és híveinek megpróbáltatását.
Amit tudni mertünk tél-túl olvasmányainkból, közvetett utakon, történetekből és rémítő legendákból, az vajmi kevés, viszonyítva az 1916. augusztus 27-i betörés, a titkos előkészület és a pusztítás mértékéhez. A Predeálon átkelő vonatok ablakait azokban a hetekben lemeszelték, ne lássa az utas, hogyan seregelnek a félig-valahogy felfegyverzett román seregek. Idézek a könyvből: „A semlegesség nem akadályozta Romániát abban, hogy még 1915 januárjában 80 darab 53 mm-es ágyút szállítson a Gyimesi-, Ojtozi-, Bratocsai-, Prahovai-, Törcsvári-hágóba..."
A határ menti katonák száma fokozatosan elérte a százezres számot, mindeközben a román tábornoki kar meg diplomácia a legszívélyesebb indulatait mutatta a szövetséges Monarchia felé.
Mit tesz Tisza István miniszterelnök? Bízik. Mármint Romániában; azt írja egyik hivatalos levelében: „...a román betörés Erdélyben a legvalószínűtlenebb dolgok közé tartozik..." Mégis kéri — nem parancsolja! — az állami és egyházi javak, kincsek elmenekítésének előkészítését. Az is jellemző, hogy tájékozatlansága, határozatlansága lehetőséget kínál Károlyi Mihály híveinek, hogy egyenruhásan, rezidenciájába betörve egyszerűen meggyilkolják, utat engedve ezzel az őszirózsás, majd kommunista, Kun Béla-féle uralomnak...
Az is jellemző, hogy a válasz Erdélyből négy hónap után ment föl Tiszához a betörést illetőleg. Amúgy a készülődésről szinte mindenki tudott, csak a magyar kormány alig vagy alig sem.
Még annyit Tisza Istvánnal kapcsolatban, hogy a hadüzenet nélküli betörés erkölcsi következményeit latolgatja akkor, amikor százezrek menekülnek Erdélyben az iszonyú gyilkolás, rablás, tűzvész tengerében, le egészen Torontál megyéig. És amikor Románia és Brătianu a teljes Erdély megszerzését tervezte, végezte. Igaz, egy alkalmatlan történelmi percben, mert szeptemberben, októberben már a hasonló ,,erkölcsi alapon" álló Hohenzollern család s udvara, kormánya menekült messze, Jászvásárig, Iaşi-ig.
Mindezek tények. Valamint az is, hogy már a 19. század első felében többségben voltak a románok Erdélyben, békésen szaporodtak, terjeszkedtek délről, keletről...
Amint az is tény, hogy ugyanez történik ma is, a magyar nem szül, nincs gyermeksereg, a románság ezzel szemben egészséges szaporulattal és egészséges öntudattal népesíti be a területeket, ahol színmagyar lakosság építkezett évszázadok óta. Ez volt, ez van. Hogy mi lesz? Gondolj bele!
Betegh Miklós akkori kormánybiztos írja: „a szászok és a románok nemigen mentek túl Kolozsváron, de a magyarok közül az akkori összeállítás szerint 206 000 ember lépett át a Királyhágón".
Románok is... Igen, a románok is menekültek ki Erdélyből a betörő románok elől. És a további százezreket emitt nem említi a kormánybiztos, azokat, akik kisgyermekekkel, csecsemőkkel, élő öregekkel menekültek szervezetlenül (!!!), haltak tízezrével az utak mentén, mert az utakról leszorította a menekülők tengerét a német és magyar sereg, amely ha késve is, de...
A brassói, barcasági szászok, csángók szenvedését a szerző részletezi korabeli papok, népi följegyzések, népköltési munkák és hihetetlenül sok dokumentum alapján. A Barcaság, Brassó és vidéke, Veres Emese-Gyöngyvér második szülőföldje olyan fölmutatásban kerül az olvasó elé, amilyent csak szenvedélyes kutató és krónikás fiatal tehet. Van ilyen. Egyre ritkább.
Nem záradékként, csak szemléltetőként idézek egy zajzoni ifjú előkerült füzetéből. A katona éppen Prágában szolgált, amikor a betörés híre eljutott hozzá, szabadságot kért, hogy Pestre utazzék tudakozódni ott élő rokonoknál. „Jöttek vonatok a menekültekkel, egymásra román, magyar egyaránt. A pesti lakosság még nem győzte bámulni, hogy a román lakosok is elmenekültek. Miért, hisz a román hadsereg elől menekültek. Erre azt válaszolták, mi nem vagyunk románok, ha a nyelvünk az, az érzelmünk magyar, verje meg az Isten azt a népet, amelyik házainkból kizavar."
