Hát ezért született meg a szórványprogram, Székelyföldnek belső anyaországként kell működnie, felajánlania segítségét azon közösségeknek, melyek egyre nehezebben élik meg magyarságukat. A segítség pedig lehet a különféle helyzetekben és módon megszólaltatott anyanyelvtől ― lásd a háromszéki előadók múlt hét végi vendégszereplésétől az egész éves, már kidolgozott kulturális csereprogramig ― a fizikai munkáig bármi, mert például arra is szükségük van az ottaniaknak, hogy leromlott egyházi épületeiket, mielőtt élettel megpróbálnák megtölteni, ismét lakhatóvá tehessék. Vagy pusztuló emlékhelyeiket a végső enyészettől megmenthessék. És számtalan más módon lehet segíteni őket, ez elsősorban nem is pénz kérdése, hanem szervezésé és akaraté ― példa erre a szentkatolnai polgármester, ki a szavakat túllépve már tett is: öt tonna krumplit ajándékozott Hunyad megye egyetlen magyar tannyelvű középiskolájának. A végre felismert sarokigazság, miszerint minden magyar felelős minden magyarért ― s ez az elszakított országrészeken belül hatványozottan érvényes ―, vezetett a szórványprogram életre hívásához, melynek hivatalos indítása hétfőn a dévai Téglás Gábor Iskolaközpontban a Winkler Gyula európai parlamenti képviselő és Tamás Sándor megyeitanács-elnök, illetve Antal Árpád András sepsiszentgyörgyi polgármester által aláírt szerződéssel történt.

Sepsiszentgyörgyi kötődés

Meggyőződésem: hogy oly keveset tudunk a hunyadi magyarokról, hogy oly magukra maradtak, annak egyik legnyomósabb oka a nagy távolság. Félnormás tisztviselő munkaidejébe telik jó autóval s jó útviszonyok közepette Dévára jutni, s ez még a legközelebbi egykori magyar város Hunyad megyében. Épp szünetben érünk az iskola elé, nagy, üvegajtós főbejárata zárva, oldalt a használatos bajárás. Gyerekek jönnek-mennek, azaz inkább szaladnak, a közeli kisboltokat ostromolják az iskolákból kitiltott gyorsételek mihamarabbi beszerzésének reményében. Né­hányan a tenyérnyi műfüves pályán rúgják a bőrt, hópelyhek szállingóznak, tocsog az aszfalt. Csoport gyerkőc beszélget nem is halkan — megdöbbenéssel hallom: románul. Hát nem magyar iskolába érkeztünk? Válasz később.

Kocsis Attila igazgató ragaszkodik hozzá, hogy minél többet elmondjon és megmutasson az iskoláról-iskolából. A névválasztás magyarázata az első: jóllehet a Kőműves Kelemen lenne kézenfekvő, de „a negatív imázs miatt ez nem jó név egy iskolának", magyarázza. Egy életművével Dévához szorosan kötődő polihisztort választottak hát, ki Sepsiszentgyörgyön letelepedett kispolgári családból származott, bár ő még Brassóban született 1848-ban — íme az első kapcsolat Háromszék fővárosával.

Korszakának jellemző értelmiségi típusa volt Téglás Gábor, ki rengeteget tett a beinduló erdélyi tudományos élet felemeléséért. Tanárként került Dévá­ra, 1883-tól az Állami Királyi Főreálgimnázium — a mostani Decebal-iskola — igazgatója nyugdíjba vonulásáig. Történész, régész elsősorban, de minden kulturális és tudományos tevékenység részese — igazán méltó hát arra, hogy a dévai magyar nyelvű középiskola nevét felvegye.

Kisdallasi csoda

Magyar tannyelvű általános iskola van még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényben, többnyire kis gyereklétszámmal, nem ritkák az öt-nyolc fős osztályok. A megyében viszont egyetlen magyar tannyelvű középiskola a Téglás Gábor Iskolaközpont, melynek létrejötte kész csoda, lendül bele a beszélgetésbe Kocsis Attila igazgató, s valóban, okkal lehet büszke rá, hogy alkalma adódott bábáskodni az iskola születésénél. Magyar tannyelvű középiskola a múlt század közepéig működött Déván, akkor számolták fel az akkori módszerekkel: összevonás egy másik iskolával, aztán fokozatos elsorvasztás. A megfogyatkozott dévai magyarok — bár ez Kocsis Attila szerint nem igaz, Déván a magyar lakosság száma nem csappant, csupán az arányok változtak: amikor tízezer lakosa volt a városnak, akkor is hatezren voltak a magyarok, s most hetvenezer lakosból szintúgy hatezer a magyar — már 1990-ben kezdeményezték az önálló magyar iskola újraindítását, meg is alakult, épp csak négy különböző iskolában helyezték el osztályait — így hát fél évig halódott, s végül felszámolták azzal az ígérettel, hogy amikor lesz saját épülete, újraindítják. Ez gyakorlatilag a magyar nyelvű oktatás másodszori felszámolását jelentette, ezúttal „demokratikus" köntösbe öltöztetve. Mert mondani sem kell, az önkormányzattól épület nem került, az állam pedig új iskola építésének még a lehetőségét sem lebegtette meg. Ám közben az igény nem halt el, a kilencvenes évek végén egy helyi felmérés szerint a magyar szülők és gyerekek 86 százaléka kívánta az önálló magyar középiskolát. Így hát újraindult a szervezőmunka, egyház, civil szervezetek s az RMDSZ fogott össze, különböző romániai és magyarországi alapítványok, no meg magyar üzletemberek álltak a cél mellé — végül össze tudtak gyűjteni annyi pénzt, hogy banki árverésen megvásárolhattak egy csődbe jutott vállalkozó által félig felhúzott építményt Déva belvárosában, a Kisdallasnak nevezett városrészben. Mely ugyan nem iskolának indult, s ez meg is látszik rajta: osztálytermek közepében tartóoszlopok, teraszból átképezett előadótermek — de minden egyes zugra szükségük volt. Az iskolaalapításnak tulajdonképpen eddig tartott a neheze, 2004 folyamán már komoly befektetések érkeztek, pirosban be tudták fejezni az épületet, második emeletét „lakhatóvá" tudták tenni — s ebben a félig sem kész iskolában kezdődött el 2005 őszén az oktatás. Ezután már „megnyíltak az ég csatornái", ahogy az igazgató fogalmaz, a román kormányzati pénzek is elkezdtek érkezni, és sok pályázat révén megvalósították a — csodát.

Románul egyszerűbb

A Téglás Gábor Iskolaközpontban jelenleg mintegy hatszáz gyerek tanul, óvodától tizenkettedik osztályig, Hunyad megye minden részéből. Saját bentlakása van, a távolabbi településekről érkezett gyerekek ott laknak, a közelebbiekről a Hunyad megyei magyaroktatás létesítéséért életre hívott Geszthy Ferenc Társaság által működtetett kisbusz, illetve múlt év óta egy állami iskolabusz szállítja a diákokat. Tanároknak szolgálati lakásokat is kiképeztek, maga az igazgató is „bentlakó". Ötvenöt óvónő, tanítónő és tanár oktat az iskolában, többnyire a megyéből származnak, de sok köztük, ki küldetéstudattól vezérelve került a szórványba, előbb a Böjte Csaba által működtetett Szent Ferenc Alapítvány tanodájába, majd miután az ottani diákok egy része felkerült az új iskolába, a tanárokból is alkalmaztak az állami oktatásban.

Mintegy érdekességként említi az igazgató, hogy — jó fekvése s még jobb hírneve révén — sok dévai román szülő a Téglás Gábor Iskolaközpont óvodájába íratja gyerekét, s bár azt kérik minden szülőtől, legalább az elemi osztályokban is tartsák ott gyerekeiket, ez a románok esetében igen ritkán valósul meg. Nem zavarja őket, hogy magyar óvodába járnak gyerekeik, de az iskolai oktatást már nem engedik magyar nyelven. Ekkor kérdezek rá: hogy is van az, hogy a szünetben románul beszéltek egymás közt a diákok? Egyszerű: a kommunikáció nyelve igen sok családban már a román, s bár tökéletesen beszélnek magyarul, az iskolai oktatás is magyar nyelven zajlik, a gyerekek olyannyira megszokták, hogy a tantermet elhagyva azonnal váltanak át románra. Módszeresen figyelmeztetik őket, hogy beszéljenek magyarul, jó, válaszolják a gyerekek — és folytatják románul. Szinte észre sem veszik, mikor váltanak át, olyan közegben élnek, ahol így egyszerűbb az élet. Hogy ez épp magyarságuk feladásának első lépése, az még nem tudatosult bennük. Persze, ebből messzemenő következtetéseket levonni nem szabad, mondja is az ellenpéldát az igazgató: amikor először ünnepelték úgy március 15-ét, hogy nem a délelőtti oktatás után délután gyűltek össze az iskolában — hogy miért épp ott, erre még visszatérünk —, hanem szabadnapot kaptak, s az ünnepséget délelőttre időzítették, sokan könnyezni kezdtek. És ebből sem szabad következtetéseket levonni.

Az iskola jövője

Közben fizikailag is bejárjuk az iskolaalapítás stációit. Itt az első évben még a lépcső sem volt meg — meséli Kocsis Attila, miközben felfelé tartunk az épületben. Az ablakok, ajtók helyét gipszkartonnal takarták, hogy a huzat a szó szoros értelmében ki ne vigye a benn lévőket. Ilyen körülmények között komoly áldozatvállalás volt a szülők részéről, hogy egyáltalán iskolába engedték gyerekeiket. A legfelső emeleten a laboratóriumok — fizika, kémia, informatika — speciálisan rendelt bútorzattal. Helybeli magyar vállalkozók készítették jutányos áron — ennyit megér a magyarságtudat. A megyei könyvtár magyar részlege is átköltözött hozzájuk, mióta az iskolabüfére nem került bérlő, pedig az jó volt, egy kis pénzt hozott a konyhára. Ez kisebb bánata az igazgatónak, a könyvtárral lehet, többet nyertek. Nagyobb gondja, hogy az iskolának nincs tornaterme, azt a zsebkendőnyi műfüves pályát használják télen- nyáron, no meg a főbejáratról nyíló aulát — Hauer Erichről, a fiatalon elhunyt tanárról nevezték el, ki oly sokat tett az iskolaalapításért — alakították át, ez egyben a rendezvények állandó helyszíne is. Mindenféléké, nem csak az iskolai ünnepségeké, hiszen a Téglás Gábor Iskolaközpont lett a dévai magyar élet központja, itt tartják például nemzeti ünnepeink alkalmával a megemlékezéseket is, és itt, pontosabban fenn, a tanáriban került sor a szórványprogramos megyék közti megegyezés aláírására is.

Egy gondolat erejéig még az iskola jövőjénél maradva: a fejkvóta bevezetése ezt az intézményt is hátrányosan érinti, a gyereklétszám miatt ugyan nem lenne gondjuk, de a bentlakás változtat a dolgokon. Holott épp ez egyik fontos vonzereje a tanintézménynek, regionális oktatási központként rendezkedtek be, számukra nagyon fontos, hogy a Zsil völgyéből, azokból a néhai magyar falvakból, ahol mostanára már csak egy-két magyar család maradt, az iskoláskorúakat intézményükbe csábítsák. Számtalan előnyt kínálnak, különféle alapítványi támogatással, pályázatokkal több bentlakásos diák teljes vagy részleges költségeit fizetik, beleértve az utaztatást is — és amúgy is igyekeznek vonzóvá tenni az iskolát, a diákok rádiót működtetnek, a kamerás belső térfigyelő rendszer is azt jelzi, gyerekeiket biztonságban tudhatják a szülők. A jövő azonban nem rózsaszínű.

Legyen, hol emlékezni

Az igazgatói iroda bejáratával szemben a falnak támasztva kopjafa, rajta a felirat: Létünk bizonysága: vagyunk! És az idei évszám. A szokottól eltérő cserefa oszlop, nem mintája révén, hanem a bele illesztett kő miatt: mint gyűrű foglalatába az ékszert, olyasképpen helyezte bele készítője a kődarabot. Nemes Előd, a Kovászna megyei tanács szórványprogram-felelőse szolgál magyarázattal: sem Lupényben, sem Petrozsényben nincs egy árva emlékjelük a magyaroknak, hol ünnepeiket megtarthatnák, őseik tiszteletére egy koszorút elhelyezzenek. Hát erről is szól a szórványprogram: a megyei tanács készíttette a lupényiek számára a kopjafát, a feliratot a helybeliek találták meg, március 15-én avatják fel, a kő benne az egykori határra utal. De nem csak az a kis kavics, hanem egy nagyobb kőtömb is, mely valóságában is az ezeréves határról gurul be akkorra Lupénybe a kopjafa mellé. És közbenjártak, hogy nemzeti ünnepünkre Petrozsénybe is kerüljön egy kopjafa, Csernátonban készül, ezt már a hunyadiak fizetik.