Neki áll a zászló — tartja a mondás, ha valaki a csatában győzelemre esélyes, vagy valamilyen ügye nyerésre áll. Nálunk most, nyolcévi pereskedés után Albert Álmos szenátornak, Sepsiszentgyörgy volt polgármesterének áll a zászló: a döntés alapján a román államnak vissza kell fizetnie azt a százmilliós pénzbírságot, amelynek felét a hazai bíráskodás azért akasztott a nyakába, mert polgármesterként levetette a román zászlót a városháza tornyáról, az összeg másik, ugyancsak visszafizetendő felét meg azért hajtották be rajta, mert a polgármesteri hivatal okmányaiban magyarul is feltüntették a város nevét. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a bizonyára nem is kevés összegű perköltséget is a román állam terhére írja.
Ez a per precedenst teremtett arra, ami a strasbourgi ítélkezés elé vitt hazai ügyek intézésének pozitív esélyeit jelenti, és példát mutat az euroszkeptikus beállítottságúaknak is.
A nyolcévi honi, végső fázisában pedig nemzetközi fórum elé kerülő per pedig rossz fényt vet és rombolja az amúgy is eléggé foltos országimázst, itthon meg éket ver az együttélést óhajtó és ezt gyakorló magyar és román lakosság közé.
Albert Álmos a városháza épületének tornyáról nem a románzászló-ellenes indulatok gerjedelmének hatására vetette le a lobogót, hanem azért, hogy azt a nemzeti szimbólumok használatát szabályozó törvény értelmében oda tetesse ki, ahová a rendelkezés előírja. Ez meg is történt. De a nacionalista kakaskodás mindezt a hazafisága ellen elkövetett merényletként élte meg, mert a maga szimbólumait ott is látni szereti, ahol esetleg a szélkakasnak kell kukorékolnia. A torony tetején.
Ezek a nemzeti gerjedelmek azonos iszapvulkánokból rotyognak elő, azokból, amelyek például a kolozsvári bíróval a szeméttartókat is a trikolór színeire festették.
És — ismét hazabeszélve — ezek az indulatok táplálták azt a végeérhetetlen pereskedést is, amellyel néhány száz méternyi, Petőfi Sándor nevű útszakaszért évekig csatároztak, és a legnagyobb magyar költő nevével szemben meg is „nyertek", de erkölcsileg és a normális együttélés dolgában viszont mérhetetlen károkat okoztak abban a városban, amelynek lakossága háromnegyed részben magyar, s amelynek történelmi múltja nem valamelyik, a városon átlovagoló vagy soha errefelé sem járó lovag ideérkeztével kezdődött.
És ezúttal gondoljunk bele abba is, hogy ez a zászlóper, utcanévper mennyi időt, idegmunkát és energiát pusztított el, milyen mértékben mérgezte az emberek sokaságának közérzetét, mennyi, szellemi és fizikai épülésünkre és építkezésünkre fordítható energiát pocsékoltak el ekképpen politikai vezéreink.
És milyen szomorú, mennyire tragikomikus és ártalmas az is, amikor mi, magyarok egymás között „vívjuk" meg a magunk torzsalkodásos „zászlóháborúit", és mennyire biztató az, ha bizonyos, a közjót szolgáló kérdésekben más nemzetiségű kollégáinkkal érthetünk egyet.
