1952-től nyugdíjazásáig a Kolozsvári Történeti Intézet főkutatója volt, a rendszerváltás után, 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta. Az 1990—94-ig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, valamint 1995—97-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem meghívott egyetemi előadójaként dolgozó Egyed Ákos ma is kutat és ír, mindemellett pedig 2000 óta az Erdélyi Múzeum Egyesületet vezeti. Tudományos munkásságát több díjjal jutalmazta a szakma, de mint maga fogalmazott szülőfaluja zsúfolásig megtelt református templomában a XVII. Erdővidéki Közművelődési Napok nyitányaként a 80. születésnapja előestéjén tartott ünnepségen: az Erdővidék Kultúrájáért-díj számára a legkedvesebb, mert azt a szülőföldtől kapta. Alábbi beszélgetésünkben éppen ezért kerestük a gyökereket, és próbáltuk innen átfogni Egyed Ákos életpályáját.
A szülőfalu
— Szülőfalujáról, Bodosról mindig az a szólás járta, hogy ott még a pap is kőműves. Hogyhogy Egyed Ákosból történész lett, és nem kőműves?
— Erdővidék soha nem bővelkedett termőföldekben, és minden falu rászorult arra, hogy a földművelés, állattenyésztés mellett valamilyen kiegészítő foglalkozást, tulajdonképpen jövedelmi forrást is kitaláljon magának. Ezt ki is találta Erdővidék, ennek során pedig Bodos valamikor szekérkészítő falu volt, arról volt híres. Aztán a városiasodás kezdetén, gondolom, valamikor a tizenkilencedik század második felében lehetett inkább, a bodosiak rákapcsoltak a kőművességre, ácsságra, szóval, az építőmesterségre, és kialakult a vándorkőművesség. A fiatalok elindultak, és a családalapítás előtt összehoztak egy kis pénzt, aztán családot alapítottak, utána kis családi gazdaságot vezettek, de emellett folytatták a kőművességet. Ez vándorkőművesség volt, mert a faluban nem lehetett annyi kőművesmunkát találni, hogy mindenki megéljen belőle. Így jutottak el a bodosiak Bukarestbe, Brassóba, Tusnádfürdőre, Budapestre, még talán Kolozsvárra is építeni. Tavasszal elindultak, ősszel hazajöttek, azt is mondták róluk, hogy amikor a fecskék érkeznek, ők mennek, amikor pedig a fecskék mennek, akkor ők érkeznek haza, mert a bodosiak otthon teleltek, pihentek, szórakoztak, akkor télen tényleg nem dolgoztak a kőművesek. Véleményem szerint, amikor Bodos alapítója felfedezte azt a kis katlant, akkor a szomszéd falvak, Barót, Bibarcfalva, Sepsibacon, Szárazajta már rég településekként működtek, és a földet annyira elfoglalták, hogy Bodosnak már csak kis határrész jutott. Ezért fokozottabb mértékben rá volt utalva, hogy mellékkeresetet is kialakítson, de azért szépen népesedett, és el is tartotta magát. A másik mellékfoglalkozás a bányászat volt. Főleg a fiatalok művelték, a nősülésig, utána a bányászatot már nemigen folytatták. Emlékszem arra is, hogy karbidlámpával hogy mentek le gyalog Köpecbányára. Bodos mindig érdekes, mozgalmas falu volt.
Az én közvetlen elődeim között nem voltak kőművesek, hanem földművesek voltak. Apai nagyapám, Egyed Dániel jó gazdaember volt, és falusbíró nagyon sokáig, az anyai ágon pedig tanítók voltak, tanító volt nagyapám, Gáspár Albert, aki egymaga tanított nagyon sok gyermeket Bodosban, az ő apja is tanító volt, ők Bardocról kerültek volt Köpecre, onnan pedig Bodosba. Nagyapámat éppen édesapám, Egyed Géza váltotta a tanítói állásban Bodosban. Családi gazdaságunk is volt, de apám emellett kántortanító, igazgató-tanító volt nagyon-nagyon hosszú ideig, és így az eleink között földművesek és értelmiségiek, tanítók is vannak.
Nagyon kedvesen emlékszem vissza a gyermekkoromra is. Nem tudom, ismerős-e az a kifejezés, hogy keringeni? Kérdezték, hogy: hol van a gyermek? Keringeni. Hol voltál? Keringeni. Ez azt jelentette, hogy a reggeli után vettük a kalapot, vagy éppen, ami volt, és elindultunk olyan családokhoz, olyan gyermekekhez, akik velünk egyívásúak, vagy hasonló korúak voltak. Lehetett csavarogni, játszani, és bejárásunk volt mindenüvé, de csak az Alszegben. Az olyan természetes volt, hogy azokhoz a családokhoz, ahol hasonló korú gyermekek voltak, oda bejárásunk volt. Mindig kialakult valami játék, elfoglaltság, aztán délben mentünk haza ebédelni, vagy kiáltottak utánunk, úgyhogy reánk nem kellett olyan nagy gondot viselni, és akkoriban ez volt az úzus a faluban. Mit jelentett ez — ahogy később visszagondoltam? Végtelen szabadságérzést. Jóformán nem volt megkötöttség, bár a szabályokat be kellett tartani. De attól kezdve — hacsak valami nagy kihágást nem követett el a gyermek — övé volt a világ.
— Ákos bácsi követett el kihágást?
— Hát bizony, ilyen is volt. Sohasem felejtem el, amikor egyszer nagy vihar volt. Vagy hárman-négyen messze elkalandoztunk a falutól, és a vihar miatt nem tudtunk hazamenni, csak késő este. Emlékszem, hogy féltünk is, a falu pataka is megáradt, úgyhogy jóformán nem is lehetett járni a faluban. Hanem amikor a nagyidő végre elmúlt, s rohanok haza, hát édesapám s édesanyám kétségbeesve áll a kapuban, hogy hát hol lehet a gyermek… Édesanyám el akarta kapni a frakkomat, de édesapám nem engedte, s azt mondta: Hadd el, az a fontos, hogy megvan… Ez volt az egyik. A másik… Verekedtünk, hát gyermekek voltunk, alszegiek a felszegiekkel, s egyszer egy kővel úgy megütötték a számat, hogy még most is látszik a heg, csak a bajusz eltakarja… De a gyermekkorunkra azért nem ez volt a jellemző, hanem a végtelen szabadság és mozgáslehetőség. Nyáron a patakra jártunk fürödni, a Bacon patakában horgásztunk, rákot fogtunk, az erdőbe jártunk pünkösdi rózsát szedni, vagy a Szálas tetőre, a baróti részre, ahol akkor még fürödni is lehetett. Mindig mi szerveztük meg a kirándulásokat, amelyeket mindig a nagyobb gyermekek vezettek. Olyan volt ez, mint a szintén emlékezetes falurend, a falunak, a gazdálkodásnak a nagy-nagy szabályozottsága, rendje, amit nem kellett irányítani, mert az mindenkinek a vérében benne volt, megélte azt. De ugyanezt csináltuk kicsiben mi, a gyermekek is, mert ez az életmód olyan életközeli volt, mert mindent láttunk, hogy mint csinálják, hogy csinálják. Volt időszak, amikor, mi, gyermekek nyulakat tartottunk, aztán a galamb jött divatba, és bizony, akinek szebb nyula vagy galambja volt, az kiemelkedett a gyermeki társadalomból. De micsoda tragédia volt, amikor jött egy-egy vércse, és elkapta a csűr tetején sütkérező galambok valamelyikét… Vagy, amikor a nyúlfiak valamelyikét a patkány megnyuvasztotta… De ezeken a szakaszokon, ezeken a kis tragédiákon át kellett esni, kicsiben meg kellett tapasztalni azt, hogy mit jelent a felnőtteknek, ha egy családnak vesztesége adódott a jószágban, amikor a sorból kiesett egy-egy igás állat vagy fejős…
De örökre emlékezetes marad az is, hogy a nagy események alkalmával mindig ott voltunk. Mindig láttuk, hogyan csépelnek, hogy húzatják a gépeket, hogy segítenek egymásnak a szomszédok, már kisgyermekkorunkban odaállítottak pelyvát hordani, mert az könnyű volt. A nagyobbak, akiknek amúgy ez lett volna a feladatuk, még biztattak is, hogy vigyük a pelyváskosarat, ami egyébként nehezebb volt magánál a pelyvánál, mert ők addig lazsálhattak… És ezalatt még a galambjainknak is gyűjtögethettünk valami szemecskéket…
1944 őszén kimaradtam az iskolából a háború miatt, egy évig otthon voltam Bodosban, és akkor már mint gazdaember kezdtem dolgozni és figyelni, hogy mi történik, és kezdtem megtapasztalni a munka gyümölcsének az örömét. Mint amikor a gazda s a gazdasszony ott állt a cséplőgép mellett, s figyelte, hogy a gabona hogy ereszt. Persze, a gazda sohasem volt megelégedve, mindig azt hajtogatta, hogy nem ereszt jól, de amikor eljutottak a nyolc mázsáig, akkor már azt mondta: Megvan a család kenyere. És ez végtelen elégtétel volt a számára, olyan elégtétel, hogy azt ki sem lehet mondani. Mert ez a nyolcadik mázsa azt jelentette, hogy a családnak megvan a betevője a következő cséplésig. Az öneltartó családi gazdaságban ez így zajlott, így ment végbe. És akkor a gazda s a gazdasszony falat kenyérrel és köményes pálinkával kínálta a kalákázókat, és persze, voltak gyenge évek is, amikor a gabona valóban gyengén eresztett, és az rányomta bélyegét a falu hangulatára. Egyik ilyen alkalom volt, hogy először hoztak cséplőgépet Bodosba, s a gabona gyengén eresztett. A jó gazda állt, nézte, s egyszer csak megszólalt: Dekret ide, dekret oda, sem a csűrben, sem a hiúban, eltakarodjatok innen!...
A gyűjtögetés is a gyermekek foglalkozása volt. Mentünk, és szedtük a sóskát, de főleg a gombát és a köményt. Köményből nem kellett sok, csak vagy két kéve, azt hazavittük, felakasztottuk száradni, és egyszer, nem tudom, mi ütött belém, még kicsi gyermek voltam, és elkezdtem morzsolni a megszáradt kévéről a köménymagot. Édesapám s édesanyám látta, élvezettel figyelte, hogy a kicsi fiuk dolgozik, s édesanyám kérdi: Na, mi van? Mondom: Rosszul ereszt…
És azt sem felejtem el soha, hogy amikor óvodába vagy első osztályba mentem, apám fogta a kezemet. Nagyon szerettem mesét hallgatni, édesapám nagyon nagy örömmel állt kötélnek, és amikor például betegek voltunk, édesapám mellénk ült, és mesét mondott.
Mindig ott voltunk, amikor bálok voltak, vagy lakodalmak, s a cigánybanda zeneszóval végigvonult a falun. Nagyon nagy eseménynek számított, amikor alkalomadtán egyetlen autó bejött a faluba, olyankor az egész falu odacsődült, és az volt a motor. Nem autó, hanem motor! Mindezt csak azért mondom, nehogy azt gondolja valaki, hogy azokban a kicsi falvakban nem történt semmi. Mindig történt valami, és az a helyi esemény mindig olyan fontos volt, mint a világ legfontosabb eseménye. Szóval, eleven élet volt mindig ezekben a kicsi falvakban is, amelyek a maguk munkájára, de a maguk szórakoztatására is adtak. Így születtek a székely viccek, amelyeket, vigyázat, a székelyek a maguk szórakoztatására találtak ki, és amelyek csak később fordultak úgymond a székelyek ellen.
— Ha már szóba jött, van-e kedvenc székely vicce?
— Van. Egy: amikor felmegy a székely ember Pestre. Nem véletlenül született olyan sok vicc arról, hogy a székely felmegy Pestre, hiszen, mint mondtam, a vándormunkások gyakran találtak kereseti lehetőséget Pesten. Szóval, felmegy a székely ember Pestre, és látja a hirdetést, hogy: Munkásokat felveszünk. Nézi, nézi, s jelentkezik. Kérdik tőle: Na, bácsi, mi járatban? Azt mondja: Hát láttam a hirdetést, hogy munkásokat keresnek. Nos, mit akarna? Én semmit, csak azért jöttem, hogy reám ne számítsanak.
De most mondok egy olyasmit, ami nem vicc, hanem valóság, ez még az átkosban történt. Szegény Boda Károly készült haza, uzoni volt, és az egyik volt tanítványa Szentgyörgyön vendéglővezető volt, és megüzente, hogy amikor erre járnak, feltétlenül keressék fel, mert egy szeparéban megvendégeli őket. Na, de ennek az embernek el kellett mennie, és meghagyta a kis pincérlegénykének, hogy vendégek jönnek Kolozsvárról, szolgáld ki őket úgy, ahogy kell. No, Bodáék megérkeznek négyen, két házaspár. S a pincérfiú, hogy: Magik-e azok, akik jöttek? Ezek, hogy: Igen. S a pincérfiú leülteti őket: Mit parancsolnak? Kávét. De hobbal-e vagy hob nélkül, mert hob nincs. Amikor brassaisokkal találkozunk, azóta is azt mondjuk, hogy a kávét hob nélkül, mert hob nincs… Na, ilyen humora is volt a falunak, amely tele volt élettel, életkedvvel.
Lejegyezte: BENKŐ LEVENTE
(folytatjuk)
