Várják mosatlan csillagok, csorba

tányérok, egykedvűn kopogó idő.

Leül, s a párából, fű leheletéből kifejti ujjaival

— évezredek óta ugyanúgy —

a kopogó, nagyszemű esőt.

Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja,

szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől

az ablakon, tág szemmel néz a holdra

— sokáig áll e homályló

éjkorszakbeli réztükör előtt.

Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák

ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek.

Elevenek és holtak — ágkarcolások.

Háborúk, lövészárkok — behegedt sebek.

Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán

a sivatagok sárga májfoltjai

— mintha mozdulna már —, reng a szárazföld, rezdül

az óceán, a tenger — ruhája fodrai.

Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne,

de boldog, csak a másik szívre figyelget:

— Ó, elkéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak

az a születő apa és anya, az a szerető.

Ó, elkéne már az a boldog szerelemgyermek.