Évszázadnyi pillanatképek gördülnek le életük egyre kisebbedő vetítővásznán, s csontropogásos betegségben, vasárnaponként orgonasípként fütyülő lélekkel ülnek, zsoltárban, az egésszé növő életidőben, érdes tenyerükbe engedelmességgel bújik bele a kapanyél, kaszájuk villan a hajnali, piros napsugárban, míg húzzák pár órányit a rendet, s a nyári hőségben somfa ostorral legyezik a lomha bivalyokat.

Járkálnak, fenyőpálinkára emlékezőn, füstös tüdővel a véraláfutásos kórházak állott levegőjű, fehér folyosóin, s a percnyi józanságban, a végső szembenézésben is a halál arcába nevetnek fanyar konoksággal.

Fájós térddel gyalogolnak végig a kíméletlen, az enyhülésben gondolatnyi szótlanságba hajló rosszullét percein, műtét után beszélgetve, imádják az égi létrára kapaszkodó unokát, mert él benne a friss idő, mely lassan behúzza szárnyait a vének szalmavirággal neszező álmaiban, a lélek vakító madara lesz már, kiröpül az ablakon, ha jő az április nagy, békeosztó fellegeivel.

Oroszország után átélték a süllyedő, villanytalan évek kifeszített denevérszárnya alatt az éhezés bánatát, a gyérülő öröm kesernyés derűjét, mikor már nehezebben mélyed álomba az elme, korán ébred, vizenyős, bevérzett szemmel az idős férfi, ki mögött ballag még az elmúlt, kesely lovakkal tomboló, legényes ifjúság, az első szerelem verbunkos, égő emléke, az ének, mely fölszállt a faluvég domboldalán, s a megkopott fekete-fehér felvételek hegedűiben ma is szól.

A test erőtlenné válik, de a lélek átlép az időn, és visszacsal maradéknyi fényt abból a vitézlő tisztaságból, mellyel indul a csenevész élet. Ha eszméletlenül fekszenek az öregek, s nincs, ki visszahozza őket a túlsó partról, ki megtér, örvend, hogy járhat még, hogy almazöld fű zsendül, s a levegő eső után csillog, mint az éjféli hold.

A rák polipja, a csigolyák gyengülő lánca bénít, de nem veszi el a végetlen idő, a megváltás esélyét. Nem lesz már fekete a hajfürt soha, szürke ökörnyálak tarkítják a fejet, de emeli örökkön a sorserővel — magával harcoló öregember. Sétál, hadd dolgozzon a test, ne ernyedjen el, dacoljon a fogatlan elmúlással; mert Nihil sine Deo —, pusztíthatatlan erő ez, az ostyában, a feltámadásban láthatatlan jelenés.

A vének fölött ül mindig egy gazdát kereső asszonyfelhő vagy ősz végi pincében százéves borosüvegekre vetülő, meghitt árnyék. A fény a borban — a férfiban van.

Ahogy felöltik a fekete posztóruhát a falusi temetéseken, s a fúvószenekar rézkürtjéből előtör a dallam, a mindig ugyanaz, beavatottként menetelnek a szertartásban, csöndességben, napégette arccal, emlékük elpusztíthatatlan itt, a földön is, nemcsak a túlvilágon. A vérség tagadhatatlan — élnek az ősök, építenek holtuk után is, nemcsak a kinti világ törvényeiben, hanem belül is. Századok óta egy tánclépésre hajlik a láb, ha összedobban két szív, s egy hegedűszóra járnak száz eredeti, hetykén cifrázott legényest.

A nagytáncú férfi lapátkezével int búcsút — nem akartak ez öregek pállott, kórtermi vaságyon válni meg az élettől, hanem otthon, a kifaragott nagyapai ágyban, hol világra jöttek, bábáskodással, a szalmaderékalj és a téli csönd farönköt pattogtató melegében.

A természet szólítja őket vissza az erdő szellőjébe, a patak csillámán surrogó lélek tündéri birodalmába, réten lovagolni, gyanútlan, bő vérű leány nyergére telepedve.

A ravatalon nem takarják le a halottat, de a végső nyugalom a befödött, koszorúzott hant látványára tölt el. Nem fáj többé a fájdalmuk, de marad a hiány. Nincs veszve semmi — bízunk, örök lesz, kinek úgy adatott.

Míg itt botorkálnak közöttünk, óvjuk őket, letörüljük egyre sűrűbben verítékes homlokukat. Visszatérnek álmainkban, farsangi maszkban nyergelvén a lovat, és öregen, a hűvös tornác árnyékában, ülve a nyárban. Kezükben aranyfonál, megfogjuk, s nem engedjük soha el.