Vénülvén, roppan a válluk az emlékek megfájt kincses zsákja alatt, s kérlelhetetlen szigorúsággal vagy a bölcsek bölényléptű nyugalmával mennek, göcsörtös Mózes-botjukra támaszkodva, az álmodott öröklét felé az öregek, bronzszÃn redÅ‘jű homlokukban a kiszámlált pár ezer nap jövendÅ‘vel.
Évszázadnyi pillanatképek gördülnek le életük egyre kisebbedÅ‘ vetÃtÅ‘vásznán, s csontropogásos betegségben, vasárnaponként orgonasÃpként fütyülÅ‘ lélekkel ülnek, zsoltárban, az egésszé növÅ‘ életidÅ‘ben, érdes tenyerükbe engedelmességgel bújik bele a kapanyél, kaszájuk villan a hajnali, piros napsugárban, mÃg húzzák pár órányit a rendet, s a nyári hÅ‘ségben somfa ostorral legyezik a lomha bivalyokat.
Járkálnak, fenyőpálinkára emlékezőn, füstös tüdővel a véraláfutásos kórházak állott levegőjű, fehér folyosóin, s a percnyi józanságban, a végső szembenézésben is a halál arcába nevetnek fanyar konoksággal.
Fájós térddel gyalogolnak végig a kÃméletlen, az enyhülésben gondolatnyi szótlanságba hajló rosszullét percein, műtét után beszélgetve, imádják az égi létrára kapaszkodó unokát, mert él benne a friss idÅ‘, mely lassan behúzza szárnyait a vének szalmavirággal neszezÅ‘ álmaiban, a lélek vakÃtó madara lesz már, kiröpül az ablakon, ha jÅ‘ az április nagy, békeosztó fellegeivel.
Oroszország után átélték a süllyedÅ‘, villanytalan évek kifeszÃtett denevérszárnya alatt az éhezés bánatát, a gyérülÅ‘ öröm kesernyés derűjét, mikor már nehezebben mélyed álomba az elme, korán ébred, vizenyÅ‘s, bevérzett szemmel az idÅ‘s férfi, ki mögött ballag még az elmúlt, kesely lovakkal tomboló, legényes ifjúság, az elsÅ‘ szerelem verbunkos, égÅ‘ emléke, az ének, mely fölszállt a faluvég domboldalán, s a megkopott fekete-fehér felvételek hegedűiben ma is szól.
A test erőtlenné válik, de a lélek átlép az időn, és visszacsal maradéknyi fényt abból a vitézlő tisztaságból, mellyel indul a csenevész élet. Ha eszméletlenül fekszenek az öregek, s nincs, ki visszahozza őket a túlsó partról, ki megtér, örvend, hogy járhat még, hogy almazöld fű zsendül, s a levegő eső után csillog, mint az éjféli hold.
A rák polipja, a csigolyák gyengülÅ‘ lánca bénÃt, de nem veszi el a végetlen idÅ‘, a megváltás esélyét. Nem lesz már fekete a hajfürt soha, szürke ökörnyálak tarkÃtják a fejet, de emeli örökkön a sorserÅ‘vel — magával harcoló öregember. Sétál, hadd dolgozzon a test, ne ernyedjen el, dacoljon a fogatlan elmúlással; mert Nihil sine Deo —, pusztÃthatatlan erÅ‘ ez, az ostyában, a feltámadásban láthatatlan jelenés.
A vének fölött ül mindig egy gazdát kereső asszonyfelhő vagy ősz végi pincében százéves borosüvegekre vetülő, meghitt árnyék. A fény a borban — a férfiban van.
Ahogy felöltik a fekete posztóruhát a falusi temetéseken, s a fúvószenekar rézkürtjébÅ‘l elÅ‘tör a dallam, a mindig ugyanaz, beavatottként menetelnek a szertartásban, csöndességben, napégette arccal, emlékük elpusztÃthatatlan itt, a földön is, nemcsak a túlvilágon. A vérség tagadhatatlan — élnek az Å‘sök, épÃtenek holtuk után is, nemcsak a kinti világ törvényeiben, hanem belül is. Századok óta egy tánclépésre hajlik a láb, ha összedobban két szÃv, s egy hegedűszóra járnak száz eredeti, hetykén cifrázott legényest.
A nagytáncú férfi lapátkezével int búcsút — nem akartak ez öregek pállott, kórtermi vaságyon válni meg az élettől, hanem otthon, a kifaragott nagyapai ágyban, hol világra jöttek, bábáskodással, a szalmaderékalj és a téli csönd farönköt pattogtató melegében.
A természet szólÃtja Å‘ket vissza az erdÅ‘ szellÅ‘jébe, a patak csillámán surrogó lélek tündéri birodalmába, réten lovagolni, gyanútlan, bÅ‘ vérű leány nyergére telepedve.
A ravatalon nem takarják le a halottat, de a végsÅ‘ nyugalom a befödött, koszorúzott hant látványára tölt el. Nem fáj többé a fájdalmuk, de marad a hiány. Nincs veszve semmi — bÃzunk, örök lesz, kinek úgy adatott.
MÃg itt botorkálnak közöttünk, óvjuk Å‘ket, letörüljük egyre sűrűbben verÃtékes homlokukat. Visszatérnek álmainkban, farsangi maszkban nyergelvén a lovat, és öregen, a hűvös tornác árnyékában, ülve a nyárban. Kezükben aranyfonál, megfogjuk, s nem engedjük soha el.