Pedig mind a munkaügy főkorifeusai, mind a képviselők, szenátorok pontosan tudják, Romániában az átlagnyugdíj mindössze 167 euró, a legalacsonyabb az unióban. Ezt nem befagyasztani, visszaszorítani kellene, hanem folyamatosan, ha lassan is, de elfogadható szintre emelni. Hogy nincs pénz, sok a nyugdíjas, hosszú távon összeomolhat a nyugdíjpénztár, mind igaz, de létezik egy másfajta igazság is: az tudniillik, hogy nagy állami vállalatok tízezrei tartoztak és tartoznak, s ha az állam behajt valamit is az adósságokból, az a kincstárba kerül, nem a nyugdíjasokhoz. Tehát valójában az a hatalmas áldozat, amit úgymond a kormány vállal a nyugdíjak kifizetése érdekében, és évi hétmilliárd lejjel kisegíti a pénztárt, csak papírforma szerint igaz, valójában azt a pénzt adja át, amit maga kényszerrel hajt be, vagy amit be kellene hajtania az adós állami vállalatoktól, cégektől. Ráadásul álságos a folyamatos siránkozással elegy dicsekvés is, miszerint milyen hatalmas áldozatot kénytelen hozni a kormány, mikor ezt a pénzt átadja a nyugdíjpénztáraknak. Valójában ezzel is saját tehetetlenségét bizonyítja, s azt a húszéves hanyagságot, hogy ebben az országban százmilliárdokkal lehet tartozni az államnak, a nyugdíj- és egészségügyi pénztáraknak. Olvashatjuk, a CFR például az elmúlt négy-öt évben egy vasat sem utalt át a szociális ellátórendszerekbe, a Zsil-völgyi és más, államilag támogatott bányavállalatok sem. A tartozásunk ― a nyugdíjasok szervezeteinek számításai szerint ― eléri a hárommilliárd eurót. De erről sem a jegybank elnöke, sem Mihai Şeitan munkaügyi miniszter nem ejt egy szót sem, amikor az idős korosztály eltartásának terheit ecseteli igen plasztikus szavakkal. S a pénzügyek nagy tudósa, Sebastian Vlădescu miniszter sem azon filozofálgat, miként lehetne az adó- és illetékbehajtást eredményesebbé tenni.

És miként minap is tette a szakminiszter, kiáll a tévékamerák elé, megnyugtatja az öregeket: ez a jó kormány idén is kifizeti a nyugdíjakat! Mintha nem ez lenne a kötelességük.