Húsz évvel ezelőtt, amikor több mint negyvenesztendei szellemi és fizikai rabság után végre ujjongó lélekkel, márciusi, rügyfakasztó ifjú lendülettel ünnepelni készültünk, hogy mindannyian, akinek magyar szív dobog a kokárdája alatt, ott lehessünk a Nemzet Ünnepén, akkor még a nagy-nagy lelkesedésben és örömmámorban nem gondolhattunk arra, hogy ez a március is véres lesz, és nagyon gyászosan, feketén végződik.
Az első, szabadnak hitt ünnepünk csodája, a végre egymásra találásunk hite oly reményekkel töltötte el egész valónkat, magyarságtudatunknak oly erőt adott, amellyel a sötétség, az elnyomás, a butítás, a bezártság, a kényszerrabság gátjait és falait rombolhattuk volna le, akárcsak az IGAZI márciusi ifjak, Petőfiék, Vasváryék, Táncsicsék, Jókaiék, akiknek lelkében ott lobogott az egész magyar nemzet hitének, erejének lángja.
De nem így történt. Nem történhetett így, mert azoknak a szénbányamélyi sötét erőknek, amelyek ott, a mélyben látszólag és átmenetileg szenderegtek, de hirtelen a felszínre kerülhettek, feltüzelt, vad bunkóságot és butaságot sikerült brutális eszközzé kovácsolniuk és ,,bevetniük" Marosvásárhelyen a jámbor magyarság ellen, mely békésen tüntetett jogaiért.
És elszabadult a pokol. Csattogtak a hodáki capinák, bunkók és vasdorongok, nem kímélve sem embert, sem tárgyat: ,,Le a Bolyaiakkal!" ,,Le a magyarokkal!" kiáltással ütlegeltek, akit csak értek. Kamionok, autóbuszok hozták az utánpótlást, a felbunkózott részeg ,,hadosztályokat", és rohantak bele a tömegbe, mert vérnek, magyar vérnek! kellett folynia...
És folyt is. Nem kevés. Nagy írónk, Sütő András szeme fénye is...
A végeredményt mindannyian ismerjük. A hajdani Székelyvásárhely főtere két napig csatatérré változott. A bunkóság ismét győzött! A szabadság szelleme megfagyott. Vérbe fagyott. A támadó, részeg, csürhe, capinás ,,nemzetvédőkből" hősök lettek. A megtámadottakból áldozatok, bűnösök, gazemberek és elítéltek lettek. A ,,hős idegenlégiósok" felbujtóit nem találják, nem is voltak. Nem is keresik. Hiszen demokráciánkban a felbujtást, a fejbe kólintást, a szemkiverést, a pogromokat, a (tatár)bányászjárásokat nem büntetik...
Így lehet már nagykorú, húszesztendős Fekete Márciusunk. De ideje lenne egyszer s mindenkorra véget vetni minden hasonló aberrációnak, szabadság és ember elleni merényletnek.
Akkor talán egyszer tiszta, hóvirágfehér lenne minden márciusunk, amelyhez nem tapad vér, szenny, piszok és átok. És az IGAZI hősök előtt tisztelegnénk, őket koszorúznánk, előttük, értünk hamvadó arcuk előtt énekelnénk himnuszainkat, mondanánk el Szózatainkat, egyenes gerinccel, tiszta szívvel...
