Egyre inkább tudatosodik, hogy a múltban láthatjuk igazán a jelent — mert a jogfosztott magyarnak csak múlt és jövő van; s félelmetes, hogy június 4-én a nemzet önlényegéhez ért: ránk marad apáink tervének megvalósítása. Sorsunk jobbra fordulásáról csakis mi tehetünk, Münchhausen báró módjára hajunknál fogva kell magunkat kihúznunk a bajból, mert recsegnek az ezeréves oszlopok. A nyugati közvélemény, noha valamelyest változott, a két sorsdöntő csapás traumaként, akarva vagy akaratlanul, bennünk él, és meghatározza gondolkozásunkat, cselekedeteinket.

Globalizálódó világunkról, környezeti problémáinkról, felelős nemzeti törekvéseinkről az Európai Unióra való figyeléssel kell gondolkodnunk. A határon túli magyarság identitásának megőrzésével és megerősítésével kapcsolatos szándéknak az egységes nemzetpolitika részét kell képeznie. Tudatában vagyunk annak, hogy ma is vannak olyan törekvések, amelyek nemzetünk gyengítését vagy megsemmisítését célozzák meg. Akik szívesen híresztelik, hogy Magyarország ideális lakossága kb. hatmillió — míg az EU országai arról beszélnek, hogy a gazdasági fejlődéshez 70 millió bevándorlóra van szükség —, akik a szingli életmód, a homoszexualitás, a művi meddővé tétel és a gyermektelenség erényeit hirdetik, ma is nemzetünk elsorvasztásán és megsemmisítésén fáradoznak. Különben is ma magyarnak lenni nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és gondolatnak sajátos módját, mely ezer év értékeiből szűrődött le. Ez pedig a kultúra, a jövőnek átmenthető kincs. Az önrendelkezési igények kielégítése a stabilitást szavatolja, ami lehetővé teszi a kulturális önazonosság megőrzését. Mert Árpád jól tudta, hogy a hazaszeretet nem régi rögöknek, szikláknak és völgyeknek, intézményeknek és szokásoknak, hanem a nemzethez tartozó minden embernek őszinte szeretetéből áll. Erdélyi magyarnak lenni nemcsak származást és gyökeret jelent, hanem egyszersmind magatartást. Ezt eleveníti meg a IV. Károly homlokára (1916. december 30.) kerülő Szent Korona és a vele kapcsolatos tan, miszerint Isten és a magyar nemzet egyesült a Szent Koronában.

Sajátos nemzettudatunkkal határoljuk el magunkat az irredentizmus minden válfajától, de elismerjük, támogatjuk és azonosulunk egy szellemi magyar haza létével.

Az Európai Unióhoz való tartozásunk lehetőség a nemzeti nagykoalíció megvalósítására, és közös feladatunk az új nemzetstratégiára épülő konszenzus megteremtése. Ez egyrészt egyesítheti a szétszabdalt nemzetet, másrészt elősegít abban a Lyka Károly-i felismerésben, hogy Erdély az európai köztudatban már 1941 óta mint keleti Svájc szerepel.

Igen. Az emlékezés régebben észlelt, látott, hallott, korábban történt eseményt idéz. És feltépi a sivár gondokat. Részünkről képességeink ismeretén nyugvó, kötelességszerűen elvégzendő megnyilvánulás és felelősségvállalás annak felismerésével, hogy valóban hiányzik valami (szemben a külső hatóerőként szereplő mozzanatok kárhoztatásával, tartalmatlan ismételgetésével!), hogy ami hiányzik, az megvan, csak nem látszik?

Az emlékezés túlutal önmagán. Figyelmeztet az eltompuló lelkiismeretre, a megfertőzött nemzettudatra és az összetartozást sorvasztó bizalmatlanságra, hiszen ,,kis nemzetnél a kis hibák nagy bajok forrásai lehetnek".

Rádöbbenni és tudatosítani: sokszor milyen messzire kell elmennünk azért, hogy közel hozzuk magunkhoz azt, ami még megvan. Adott nemzet tagjainak testi, lelki, szellemi és erkölcsi megújulásának reménye, és szükség van a magyarságtudatra, népességbeli gyarapodásra.

Erdély és a Székelyföld a szívemben van, sokakat foglalkoztat a gyönyörű erdélyi kultúra és egyedülálló erdélyi hagyományok sora, az ott élő székely, magyar emberek sorsa, ezekről beszélek szerte a világban.

Bizony, a mai globalizálódó világban nagyon fontos az ősi magyar kultúra megőrzése, ismerete és megismertetése. Ha a történelmet ismerné mindenki, akkor jobban tudná a határőr székelység óriási szerepét egész Európa védelmében, hogy a székely nép története egyetlen hatalmas véráldozat.